„Adj egy fényképet, és én felépítem belőle a világot”
Susana Fortes
A fotózás reneszánszát éljük. Legtöbbször telefonunkkal kattintgatva éljük meg életünk szép vagy érdekes pillanatait, és természetesen sokan dokumentálják is ezt a különféle social médiában. Persze a kattintgatás nem takar profi fotós hozzáállást, és emiatt általában az eredmény sem művészi.
A fotózás, mint szakma különleges látásmódot is jelent: a felületes, szép képi megjelenítés mellett dokumentálja is a történéseket, sőt felhívja a figyelmet bizonyos jelenségekre, amikor a témák kiválasztásával is állást foglal. A sajtófotózás korántsem a pillanat megörökítésének művészete csupán, hiszen a konkrét, a fotóst is foglalkozó társadalmi problémák képi megmutatásával segítheti a problémák megoldást. Ez teszi különösen izgalmassá.
A 38. Magyar Sajtófotó pályázat és kiállítás anyaga is sok szociálisan érzékeny témát villant fel izgalmas fotóművészi eszközökkel. A 2020. november 15-ig megtekinthető kiállítás fotói – akár egy festészeti tárlat képei – hazavihető és továbbgondolható élményeket közvetítenek. Függetlenül attól, hogy a nemzetközi zsűri kiket jelölt nyertesnek az egyes kategóriákban – néhány szót kívánok ejteni azokról a fotókról, amelyek engem, mint nézőt megragadtak. Vannak köztük nagyon megrendítőek, és vannak, amelyek azért tetszettek, mert képi megoldásaik a pillanat megragadásaként kiemelkedően izgalmasak voltak:
A fal, amit mi kerítésnek hívunk fotósorozat (Hajdú D. András, aki MUOSZ nagydíjas lett) – képei közül a craicai roma kislány szívet tépő fotója.
Hospice sorozat az elmúlásra váró idős emberekről szól. A rongybabával együtt pihenő idős asszony megható képe különösen emlékezetes.
A Karácsonyvárás (Nagy Jácint) – a 10 gyermekes, szombathelyi, igen szerény körülmények között élő család gyertyafénnyel megvilágított karácsonyvárása a XXI. sz. bibliai kép szépségű alkotása.
A Karácsony (Mónus Márton fotója) a karácsonyt egy menhelyen töltő férfiről, a magány szorongató érzésének megkapó kifejezése.
„A hattyú halála” (Török János) a környezetvédelem segélykiáltása is lehetne, a magasfeszültségi vezetéknek ütköző évi több tízezer madár pusztulásának elkerüléséért.
A „Szabad élet” (Bácsi Róbert László sorozata) a természetközeli, szabadságot áhító, hippi életérzés fotografikus dokumentálása.
A „Csanytelek” (Móricz-Sabján Simon) fotója egy Csongrád megyei család nappalijának szánalomra méltó szegénységét, rendetlenségét ábrázolja, miközben mind a négy fiú egy-egy mobil telefonnal játszik.
Az „Otthon” (Kerekes M. István) pillanatkép egy mélyszegénységben élő erdélyi családról, ahol a megélhetést biztosító lovat családtagként kezelik.
A „Nyugalom szigete”Kölcsey-Gyurkó Sára önarcképe egy fárasztó reggel utáni pihenés a kertben, ahol egy félig leszedett ruhaszárító kötél példázza a hétköznapi teendőket.
„A híres egyfejű”(Ficsor Márton fotója) a sokat megélt művész, Bodrogi Gyula zseniális portréja.
„A Főváros Nagycirkusz láthatatlan lelke” (Urbán Ádám) sorozat a cirkusz kulisszái mögé visz bennünket, bemutatva a szakadatlan gyakorlást, a fáradtságot, a szomorúságot és könnyet.
A „Pár akkord és indul a pogó” (Mohai Balázs sorozata) egy punk-rock fesztivál többnyire kábítószeres, erőszakos közönségét mutatja be. Az egyik képen egy szelíd tekintetű, idős személy jól ellenpontozza a magukra nem találó, bódultságba menekülő fiatalok látványát.
A „Sziget” (Polyák Attila) fotója az együttérzés diadalát jelképezi, amikor a Sziget fesztiválozók kerekes-székestől a magasba emelik mozgássérült társukat.
A „Részvét”(Dombóvári Tamás fotója) a Hableány katasztrófa mementója egy szál fehér rózsával az áldozatokra emlékező koreai lány képével.
A „Kutyaterápia” (Cséfalvay Á. András) megragadó fotója egy agyi bénulásos kislányt ábrázol gyönyörű, fehér segítő kutyák védelmében.
„A beteg kutya” (Kerekes M. István) képe még sokáig emlékezetemben marad. Egy erdélyi juhász kabátjából kandikál ki a beteg kis juhászkutyakölyök. A reménytelenség és a szeretet himnusza a fotó.
Az „Éber kóma” Kovács Bea André Kertész díjas fotósorozata. A megrendítő képek egy tudatánál nem levő, éber kómában létező fiatal lány életben tartásáért folytatott családi erőfeszítés szavakkal le sem írható dokumentumai. A 16 éves, szép fiatal lányt a zebrán gázolták el 2016-ban. Az anya és apa heroikus küzdelme könnyeket csal a néző szemébe. Kovács Bea fotóművészi pályájával külön cikkben is foglalkozunk majd.
A kiállítás persze számos vidám percet megelevenítő fotóval is megörvendezteti a látogatókat. Szép élmény volt, mindenkinek ajánlom a megtekintését.
Most a számomra egyik legemlékezetesebb fotóval zárom soraimat, melyet Kerekes M. István fotóművész ( www.kerekesistvan.com ) a cikkhez rendelkezésemre bocsátott:
