„Az én zeném az önazonosság, az értelemkeresés és a jövő zenéje”
Bruce Springsteen
Nagyon jó önéletrajzi könyv Bruce Springsteen: „Amerikában születtem” c. könyve. Nem is gondolná az ember, hogy egy emblematikus rock előadónak-zeneszerzőnek ilyen mélységei vannak, filozófiai képzettség nélkül olyan megfogalmazásokat tesz az életről, aminek megismerése sokunk életének lényegét világítja meg – ráadásul igényesen szórakoztató megfogalmazásban – és olyan őszintén vall magáról, családjáról, a világról, mint kevesen.
Már európai népszerűsége idején, a 80-as évek közepén is magával ragadott stílusa és lénye. Barátnőmmel, akit sajnos fiatalon veszítettem el, azon évődtünk, hogy vajon melyikőnket hívná fel a színpadra táncolni, ha a később népszerűvé vált Courtney Cox helyett mi lettünk volna a színpad közelében. Imádtuk a „We Are the World”-ben és sok más számban, mint pl. a „Born in the USA” is, de most könyvét elolvasva nem egy sztár, hanem egy érzékeny, hivatását imádó, gondolkodó-tépelődő, sztár-allűröktől mentes ízig-vérig zenész áll előttünk. És ki hinné, 2019-ben 70. évét töltötte be!
Tina Turner mellett egy másik csodálatra méltó, 2019-ben kerek évfordulós rocksztár, akiről nem lehet nem megemlékezni. Fogjunk hát hozzá!
A hét éven át írt, 460 oldalas önéletrajzi vallomásból a rám legnagyobb hatást tett mozzanatokat említem.
Korai évek, szülei, családja
Bruce Springsteen egy ír-olasz származású, New Jerseyben, Freeholdban született amerikai. Apja munkás, depressziós, iszik. „Szeretett engem, mégsem állhatott. Úgy érezte, hogy versenyeznünk kell az anyám kegyeiért.” Anyja igazi olasz asszony, jogi referens, titkárságvezető aki elárasztotta gyengédséggel a fiát. „Munka, hit, család: ez az olasz hiszekegy, amit anyámtól és nővéreitől örököltem.” Nagy hatást gyakorolt rá az anyai nagyanyja általi elkényeztetés: „Megtapasztalhattam a korlátlan szabadságot és a rettenetes, múlhatatlan, feltétel nélküli szeretetet.” Nagyanyja és nagyapja halála után mindig azt az érzést kereste, amiben 12 éves koráig része volt: „Kétségbeesett, egész életen át tartó kényszer fűtött, hogy újraépítsem az emlékek és a vágyak hamvaiból a biztonságnak ezt az elveszett templomát.”
Zenei szárnypróbálgatások
A mindennapi élet egyszerre vidám és szomorú dalai a Drifters, Sam Cooke tolmácsolásában nagy hatást tettek rá, de a „Nagy BUMM” Elvis volt, majd a Beatles. (Ezekről később még teszünk említést) Első gitárját anyja bérelte neki, de eleinte nem ment a gitártanulás, az udvaron a szomszéd gyerekek előtt „rázogatta, szaggatta, vudu-szövegekkel ordítozott”, de azt érezte, nemcsak találkozni akar a Beatles-szel, „hanem én akarok LENNI a Beatles.” A „gitároskénti” csúfos első próbálkozások után inkább kamaszként tánctudását vetette be, melyet anyja tanított neki, és a táncparketten lesett el másoktól, kialakítva egy sajátos stílust, melynek eredményeképpen a város legjobb csajai táncoltak vele. Unokatestvére népzenei daloskönyve segítségével újra próbálkozott akkordokat tanulni a gitáron. Alkalmi kereseteiből megvette első elektromos gitárját 69 dollárért. Szorgalmasan tanulta a „Twist &Shout”-ot, és Keith Richards egyszerű, de gyönyörű gitárszólóját az „It’s all over now”-ban. Emlékezetből próbált mindent megjegyezni, amit a bulikban hallott. Kottát soha nem tanult meg olvasni. Először a Castilles bandában alkotta meg első saját számát, melyből kis lemez lett, ami a helyi karrier csúcsát jelentette. A Skin Mills-ben további számokat írt és sikereket is ért el pl. az Ike és Tina Turner előzenekaraként koncerteztek. Nem ivott, nem drogozott, és nem tudott felszabadult lenni a koncerteken kívül, és nőügyeit is úgy intézte, hogy ne álljon a zene útjában. Keményen hajtotta az az elhatározás, hogy híres zenész legyen. Dalait a munkáslét kérdései foglalkoztatták. „Meg akartam érteni: milyen társadalmi erők tartották kordában a szüleim életét?”
A robbanás: a Born to Run
Roy Orbison, Duanne Eddy, és Phil Spector inspirálta, buja fenségét és drámát sugárzó slágereik, melyek fegyelmezetten egyszerűek voltak, túlburjánzó gitárszólók és végtelen dobritmusok nélkül. A dal az elszabadult amerikai álom dala: „Csavargók vagyunk mi is, bébi, futva tudunk csak élni.” A Born to Run lemez számai ütősek voltak, „egy másik szintre emelt minket. Számolni kellett velünk, megszűntek az adósságaink, és többé nem voltak anyagi gondjaink. (elméletben) Sikeresek lettünk.”
Új együttes: E Street Band
A demokratikus felállású együttesekből kiábrándult, úgy gondolta, hogy az önmegvalósítását gátolják, de nem akart egyemberes produkció sem lenni. A megfelelő zenészekre vágyott az új bandában, akik között megvan a különös összhang. A zene mellett a szövegeket is maga írta, melyek nagyrészben életrajzi eredetűek. „Megtanultam, hogy meg kell mutatni azokat a dolgokat, amik fontosak a számomra: mégpedig azért, hogy másoknak is fontosak legyenek.” Témái: mit jelent az otthon, a család, a házasság, ahogyan próbálta megfejteni, milyen szerepet játszanak az életében.
Pszichikai változások – orvosi segítséggel
32 éves kora táján kiütköztek apjától örökölt szorongásos, depressziós problémái, aminek megoldására pszichiáteri segítséget kért. „A falakra, amit azért építettem régen, hogy megvédjem magam a gyerekkor nehézségeitől, hogy megmaradhassak annak, aki vagyok, többé nincs szükség, életmentő erejük már ártalmas.” Bár csodálatos házasságban él feleségével és három gyermekével, 60. éves korától évekre előkerültek szorongással kapcsolatos démonjai, és újra gyógyszereket kellett szednie.
Átütő világsiker: Born in the USA c. szám
A hazafiasnak félreértett, amerikai büszkeség-dal – valójában kritikus felhangokkal teli „katona-blues, minden sora szembenézés, a refrén vállalása az egyetlen egy dolognak, amit nem lehet megtagadni: a szülőhelynek. A dalt a vietnami háborúból hazatérő veteránok sorsa ihlette, a szülőfölddel együtt járó átok és áldás is benne van. Bruce Springsteen ezt a számot azért is szerezte, mert adózni kívánt azoknak, akik, mint a „Hair” hőse, hazafias kötelességből részt vettek az értelmetlen, vesztes háborúban, míg ő mindenféle fondorlatokkal elérte a „fizikailag alkalmatlan”-ná nyilvánítást.
Barátai
Több, egész életre szóló barátságot kötött, elsősorban zenésztársaival, akik napi életének, küzdelmeinek és sikereinek tanúi. Közülük most kettőt említenék, - akiket sajnos korai haláluk miatt - elveszített. Danny Frederici, aki harmonikán, orgonán játszott. igazi kísérőzenészként ösztönösen játszott, de „érezte a csapat testvériességét.” Megbocsájtható volt, hogy időnként kibújt a szabályok alól. Így emlékezett meg könyvében róla: „Azok vagyunk, akikkel a csodákat teremtettük. Ha egy életen át nézem az embert, aki estéről estére csodát tesz nekem, olyasmit érzek, ami nagyon hasonlít a szeretethez.” Clarence Clemons szaxofonos elvesztése igen mély nyomot hagyott benne. „Egy nagy darab fekete ember volt, tele vidámsággal, az egyik leghitelesebb ember, akivel találkoztam. Életem része volt, elvesztése olyan, mintha az esőt veszítettem volna el.”
Zenészideáljai
Az első zenész, akit egy óriási kulturális forradalom előfutárának tart, Elvis, aki „pontosan olyan életet élt, amilyenre hivatott, és felszínre tudott hozni a lelke mélyéről egy olyan valóságot, ami sokunk számára lehetőségeket nyitott meg.” Halálára a „Fire” című számot alkotta.
A Beatles felkeltette benne a vágyat, hogy ő is hasonló magasságokba törjön. Már a név, amit választottak „egyszerre sugallt „egy nem bűn örülni annak, ha életben vagy” mentalitást.”
Dylanről, akinek látásmódját ő is követi, tömören így szól: – „az Amerikám atyja, neki köszönhetően láttam meg először tiszta, éles fényben azt a helyet, ahol élek. Olyan hang, ami mögött megélt élettapasztalat van.”
A Rolling Stones fantasztikus sikeressége kapcsán említette, amikor a korai ideál valósággá vált életében, és együtt játszottak : „Egy jó bandának mindig jó a kémiája. És ezek között az emberek közt így közelről is érzem, hogy elképesztően különleges a kémia.”
George Harrison és Mick Jagger, a két idollal szemben szinte alázatot érzett, pedig ekkor már maga is hihetetlenül sikeres volt, a Rock & Roll Hírességek Csarnokában ő iktatta be Roy Orbisont és Bob Dylant. (1999-ben ő is tag lett.) „Bele sem merek gondolni, mennyi esélye lehetett New Jerseyben, 1964-ben annak az egyetlen, pattanásos képű, tizenöt éves, olcsó Kent gitárt markolászó freeholdi suhancnak, hogy egy Stone és egy Beatle közzé álhatott és elénekelhette velük az „I saw standing there-t.”
A Jack Nicholson által „New Jersey királyának” nevezett Frank Sinatrával is megismerkedett, és Sinatra 80. születésnapjára rendezett magánpartiján imádott felesége, a zenekari tagként éneklő és gitározó, Patti, Bob Dylannal és Sinatrával egy csodálatos szerenádot adott elő.
Bono-ról, és a U2 tagjairól így emlékezett meg: „Ők az egyik utolsó rockbanda, akik bármikor hajlandók mindent beleadni játékukba, ezek a fickók a legkedvesebb emberek, akikkel a zenebizniszben összehozott a sors.”
És még hosszan sorolhatnánk, kik tettek mély benyomást rá. Minden említés a barátság, csodálat hangján szólal meg.
A hangjáról
Kíméletlen őszinteséggel vall arról, hogy szerinte énekhangja nem kiemelkedő minőségű. „Először is, nem igazán volt hangom soha. Egy bárpultos ereje, mérge és szívóssága feszül bennem, de a hangszínemnek nincsenek szép tónusai, árnyalatai… Az énekléssel kapcsolatos hiányosságaim miatt keményebben dolgoztam az íráson, azon, hogy jól vezessem a bandát, az előadásmódomon és az éneklési módomon is.” A dal érzelmi tartalmának megragadását, a hiteles megszólalást tartja a legfontosabbnak.
A zenéről, a koncertekről
A zene azt a csatornát jelenti számára, amin keresztül megoszthatta „a Földön szerzett tapasztalatait.” „Gyógyír, balzsam, kulcs, amivel megfejthettem életem ismeretlen titkait…A zeném olyan emberekből, helyekből, találkozásokból, együttlétekből, amelyeket láttam és megéltem.”
A fellépés, a koncertek – játék az életében, az is maradt, akkor is, amikor kissé betelt velük, és pihenésre volt szüksége. A vérbeli zenész ars poetica-ját foglalja össze a következő mondat, mely minden önazonos, hiteles zenész gondolatát ragadja meg: „Ez tart életben minden este, ez az örömteli, verejtékben úszó, izomfeszítő, rekedtre éneklő, gondolattisztító, kimerítő, lélekemelő, katartikus gyönyör és kiváltság.” És koncertjeit figyelvén, megtapad bennem a meggyőződés: bár mennyi idős is valaki, csak addig kell, és lehet csinálni, ameddig valaki ezt érzi, nem pedig a megszokást, és az ólomsúlyú fáradtságot, és a pénzkereseti lehetőséget.
Életfelfogása az életről
„Az én ideálom, egy olyan utazó, úttörő, ember a rengetegben, zsivány, egzisztencialista amerikai kalandor volt, aki kapcsolatban áll a társadalommal, de nem függ tőle.” Ez egy vérbeli rocker nézőpontja.
Ugyanakkor a könyv arról is tanúbizonyságot tesz, hogy egy tépelődő, gondolkodó, intellektuális emberről van szó, aki már fiatalkorától kezdve keresi azt, amiért a világra jött, meg akarja érteni a jó és a rossz történések okát, és az apja viselkedésének meg nem értése miatt nehéznek ítélt gyermekkort.
Az apja halála előtti évekbeli közeledése, a megértés és a megbocsátás segítette abban, hogy megbékélt. Felesége és gyermekei szeretete mellett lenyugodott, és úgy tűnik bölccsé vált: „Most azon dolgozom, hogy őssé váljak. A régi történetből így lassan egy új emelkedik majd ki: az ősök hadviselt holttestén átlépve, kemény tapasztalatainkra építkezve, másként élt életek formájában. Mert valójában így élünk. És ez a szeretet. Ez az élet maga. A lehetőségek, hogy megtaláljuk gyökereinket, amelyek biztonságot adnak, és amelyeket minden évszakban gondozni kell.”
A könyv epilógusában, hálaadás előtti, ragyogó késő őszi napon szólal meg a hála, mindaz iránt, ami a miénk. Ez a gondolat kísérjen el bennünket a következő éveinkben, igazi új évi biztatás: „Az jut eszembe, hogy mennyire nem biztos soha, hogy eljön a következő perc… meg az, hogy mennyire jó minden, ez a nap, ez az élet, hogy milyen szerencsés voltam mindig, és hogy most is az vagyok.”
Nagyon tartalmas olvasmányt tarthat a kezébe az, aki Bruce Springsteen a könyvét olvassa. Itt elsősorban a gondolatiságát emeltem ki, mert – nagyszerű zenészsége mellett – ez döbbentett meg. Egyébként a könyv rendkívül szórakoztató módon, időnként humorosan adja vissza a rock legvibrálóbb, legturbulensebb korszakát, „a 60-as évek pre-és poszthippi souljának túlélőiről.”
Íme kedvencem, a „Dancing in the Dark”:
És a "Born in the USA":