„Nemcsak azért vagyunk felelősek, amit teszünk, hanem azért is, amit nem teszünk meg”
Lao-Ce
A túránk második vándornapja: május 20. vasárnap - Portomarin
Már meglehetős izomlázzal indultunk zarándoklásunk következő szakaszának eléréséhez. Utunkba került Portomarin városka, amely mesebeli volt, kedves városházával, ahol stemplit is szereztünk.
Az aznapi út sajnos többnyire az országút mellett vagy azon vezetett. Kicsit el is tévedtünk egy igazán büdös, és a horrorfilmekre emlékeztetően ronda falucskában. Igazán kísérteties volt. Ezen útszakasz egyik legszebb, erdős részén még összetalálkoztunk az amerikai csapattal egy tojásos ebéd elköltése közben. Kicsit fáradtan keresgéltük az újabb, modernizált paplakot, kicsit tartva a hagyományosnak mondható érkezéskori esőtől.
Az út bár 20 km volt, nem volt nehéz sem, mégis kihozta a nehézláb érzésünket. A szálláshelyre szinte úgy trappoltunk be, mint aki már nem is érzi a lábait. A felújított „rectorial” nagyon szép és érdekes volt, mert jól ötvözte a régmúltat a modernnel. Hatalmas szobánk volt, masszírozós káddal az emeleten. Ez utóbbit azért kell hangsúlyozni, mert lépegető exkavátorként alig jutottunk fel a lépcsőkön a szobába. Nehezményeztük, hogy az eddigi szálláshelyektől eltérően a fapofa recepciósnak eszébe sem jutott, hogy csomagjainkat a szobába vigye.
A vacsora nagyon finom volt, sajt, paprikával sütőben sütve, sóban sült csirkecomb almával és házi gomolyasajtnak tűnő állagú birsalmasajttal. Persze ne feledkezzünk a „vino tinto” említéséről sem, amit vacsora előtt is, és alatt is, szürcsölgettünk. Már 9-kor, még világosban nyugovóra tértünk, hogy megpróbáljuk alkalmassá tenni magunkat a következő napi rövidke, csak 13 km-es túrára.
Május 21. hétfő Palais de Reis
A korrekt reggeli után megkezdtük ólomlábakon a penzumunkat. Nagyon kellemes tájakon keresztül vitt az utunk, fenyőerdő, eukaliptuszerdő, patakmedrek – hasonlóan az első napi vándorlásunkhoz. Palais de Reis-en keresztül vezetett utunk, mely nevéből ítélve (királyi vár) – elegáns helységet sejtetett, de egyáltalán nem volt olyan kedves hely, mint Portomarin. Lehet, hogy az is kisebbítette érdemeit, hogy 9 C fok volt, fenyegetett az eső és az út mentén beígért XII. századi románkori templomnak híre-hamva sem volt. Volt viszont lehetőség kesztyűt, váltónadrágot és izomlazító krémet venni.
Az ebédünket egy igazán emlékezetes fogadóban fogyasztottuk el, rusztikus, tiszta és stílusosan berendezett házikó volt, ahol kaphattunk finom szendvicset, tortillát, házi sajtot és kávét, hol klasszikus, hol mai zene társaságában. Az első napi teljesítményünket megismételve 15:30-kor átléptük a Casa los Somoza küszöbét. A Michelin Guide-ban már 3 éve feltüntetett fogadó fantasztikus atmoszférájú, még begyújtott kandalló is várt bennünket, ahol neki kezdhettem úti beszámolóm megírásának a szokásos, bár kissé édeskés vörösbor és olíva társaságában.
A vacsora élvezetes volt, - bár mi nem vennénk be a Michelin csillagosok közé - gombás makaróni, borjúsült és meglepi édesség. Az étkezés kedves, nagyhangú házigazdánk ajánlása közepette zajlott. Megismerkedtünk egy bájos ausztrál nővel, aki a mi utazásszervezőnk megbízottjaként kalauzolta a távokat koruk, állapotuk vagy lustaságuk miatt (mi ez utóbbiak közé tartoztunk) megtenni nem-képeseket. A vacsorát borostyánszínű házi likőrrel öblítettük le, segítve eltenni magunkat holnapra.
Folytatjuk!
