„A hatalom azt mondta: csak semmi nyíltság, egyenes beszéd, és akkor tárgyalhatunk. A művész azt mondta: jó, majd elrejtem »metaforák erdejébe«…”
Bíró Ivett
Néhány napja az 1956-os forradalom 65 éves évfordulójáról emlékeztünk meg, november 4. pedig már az áldozatokra történő gyertyagyújtás napja. Azonban nem mehetünk el szó nélkül az azt követő, korántsem mindenki számára boldog 60-as évek mellett.
Míg a 60-as évek első felére sokan nyugaton a Beatles rajongók sikítozására emlékeznek, addig Magyarországon az 56-os forradalom után az emberi lelket próbáló diktatúra lopózott be, főként az értelmiségiek közé. Itt most nem a forradalom áldozataként kivégzett vagy bebörtönzött emberek tragikus sorsáról emlékezünk meg, hanem egy sokkal körmönfontabb, ördögi módszerről.
„A színésznő” c. film egy csodálatos magyar színésznőnek, Bara Margitnak állít emléket, mintegy mementóként, aki soha sem kapott elégtételt meghurcoltatásáért. Sajnos 2017-2018-ban viszonylag kevesen látták a filmet, most november 4-én műsorára tűzte a Duna televízió. Az ország akkor egyik legtehetségesebb művészének briliáns pályája tört ketté, amikor elterjesztették, hogy a felső vezetők orgiáin vett részt. (Ónódi ügy)
A film nem dokumentumszerűen követi a Bara Margittal történteket, csupán az aljas, visszataszító eljárás felháborító hátteréről ad információkat. A főhősnő Erdélyből származó, csodálatosan szép és tehetséges, elismert művész, hasonlóan Bara Margithoz. Az is életrajzi elem, hogy egy olimpiai bajnok vívóba szeret bele. A film egy beszervezési kísérletről szól: a művésznőt, több hasonlóan szép és sikeres nőhöz hasonlóan, rá akarják venni, hogy „Hófehérke” legyen. Ma már nem illetnék ilyen mesehősi névvel azokat a pályájukat féltő, megalkuvó nőket, akiknek feladatuk a Magyarországra látogató külföldi államférfiak „szórakoztatása” volt. Minthogy e feladatra nem vállalkozott, elindult a lejáratás: pletyka szinten terjesztették, hogy vad orgiák központi szereplője volt. A pályája csúcsán levő színésznő az ünnepeltségből a legmélyebb megvetés szintjére zuhant: a boltban nem szolgálják ki, az utcán leverik a fejéről a kalapját, hangos, megvető jelzőkkel illetik olyanok, akik néhány nappal azelőtt istenítették. Kirúgják a budapesti színháztól és vidékre száműzik.
A hatalom ekkor már a bebörtönzések helyett az ellehetetlenítés, az erkölcsi nyomás eszközeivel dolgozik, igyekezve akár öngyilkosságba is hajszolni a neki ellenállókat.
A főszereplő, Szávai Viktória játékára nincsenek szavak: egyszerűen csodálatos! Arcjátéka kivételes tehetségről árulkodik, szemei beszédesek, orgánuma kellemes, egyetlen felesleges mozdulata sincs. Különösen tetszett még Pindroch Csaba és Fesztbaum Béla játéka. A két beszervező eltérő mentalitással próbálkozott: míg a Pindroch Csaba által megformáltnak volt némi erkölcsi kételye a módszert illetően, az őt leváltó Fesztbaum Béla igazi kommunista gengszterként, minden skrupulustól mentesen gázolt át emberi életeken. Említésre méltó a Tóth Ildikó által, kétarcú barátnőként megformált ezredes-barátnő alakítása, aki néha mintha őszintén szimpatizált volna a hozzá teljesen őszinte színésznővel. Ő volt az igazán tragikus figura, neki lehetett a legnehezebb a tükörbe nézni: egy megalkuvó, erkölcsileg visszataszító ember nézett vissza rá. Ami szomorú, nem volt egyedül, a hatalmat kiszolgálók széles táborába tartozott, mert ezidőtájt már azzal sem lehetett takarózni, hogy nem tudta, miben vesz részt. Vitézy László rendezőként maradandót alkotott.
Hátborzongató volt látni mai szemmel, hogy mire voltak képesek sokan apáink nemzedékéből. A ma már a velünk élő történelem részeként minden fiatalnak látnia kellene az erkölcsi tartás szélsőséges helyzetben való megnyilvánulásaként ezt a filmet, hogy a valóságban soha, de soha senki ne kerülhessen a hatalom által ilyen kiszolgáltatott helyzetbe.
És most néhány perc a filmből: