Egy nőnek mindig az a valóságos társadalmi helyzete, aminek az illúzióját fel tudja kelteni.
Guy de Maupassant
Ma már a világ jelentős részén nem kell foglalkozni a nőneveléssel. A nagyanyáink-dédanyáink korában, a XX. század első évtizedeiben még különleges jelenség volt a modern, dolgozó nő.
A Kronosz Kiadó 2019-ben jelentette meg azt a tanulmánykötetet, mely az időszak nőnevelés történetét foglalja össze, „Asszonyoknak igen sokat kell tudni…” címmel.
Dolgozzon-e a nő házon kívül?
A Járai Szabó Katalin által vizsgált időszakban a női munka elfogadhatósága társadalmi viták középpontjában állt. A kereső munka és a családanyai szerep összeegyeztetése komoly fejtörést okozott. Sokan a hagyományos szerepek felbomlásával a család összeroppanását vizionálták. Voltak, akik a házasságkötésig, ideiglenesen elfogadhatónak tartották, ha a nő dolgozik, de a pedagógusnő, orvosnő és hivatalnoknők sokszor nem kívánták megszakítani pályájukat. De számos példa volt arra is, pl. Mársitz Rozina pedagógus (Aradi Állami Felső Reáliskola igazgatónője), aki azon véleményének adott hangot, hogy a gazdasági szükségszerűségek miatt „nem lehet tehát a modern nőnevelésnek sem egyéb célja, mint a nőt öntudatosan gondolkozni tudó, akaraterős és munkaképes emberré nevelni.” A feministák küzdöttek azért, hogy a nők házasságon belül gazdasági függetlenségre tehessenek szert, és bármilyen pályát nyissanak meg előttük. A baloldal ezzel egyetértett, azzal, hogy olyan foglalkozásokat vállaljanak a nők, amelyek nem károsak vagy veszélyesek számukra, illetve amelyek összeegyeztethetőek a családi élettel.
A közvélemény szemében az alsóbb társadalmi osztályok esetében a munkavállaló nők csak szociális vagy munkavédelmi problémaként jelentkeztek, a pályaválasztás kérdése esetükben fel sem merült. A férfias és nőies foglalkozásokat szétválasztották, és általános volt, hogy a nők jóval alacsonyabb szintű munkabért kaptak.
A középosztálybeli leánynevelésre jellemző volt, hogy a szülők döntöttek a lányok helyett. Bédy-Schwimmer rávilágított ennek helytelenségére: „Szülői felelősségük tudatában levő embereknek első parancsolata a pályaválasztásnál: Tiszteld gyermeked hajlamait és tehetségeit, hogy az boldog lehessen a munka földjén.” Ez az intelem még ma is igen hasznos, mert sok szülő ma is a gyermekével kívánja megvalósíttatni saját elmulasztott álmait.
A másik, szemléletben való megváltoztatni való az volt, hogy a lányok jó része – neveltetése miatt is – átmenetnek tekintették a munkavállalást. Hollósné dr. Grobois szerint „sajnálták a pénzt, az időt, az energiát az alapos felkészülésre, és inkább azokat a pályákat választották, ahol rövid képzési idővel kellett csak számolniuk.”
A polgári munkaetikára jellemző volt, hogy bármilyen munkát is végez valaki, tökéletesen lássa el feladatát. Schwimmer a nevelés hiányosságának tartotta, hogy „nem készítette fel a lányokat a gyakorlati életre, hanem dilettánsokat nevelt belőlük, akik ugyan mindenhez konyítottak, de alaposan semmihez sem értettek.”
Iskolaválasztási dilemmák
Nagy Adrienn tanulmányában az egyes társadalmi csoportok esetében végig követi az iskola-választási stratégiákat. Nagyon jól látszik a szülők szerepe. Nézzünk példákat!
A nagykereskedő családokban az elsőszülött fiú reáliskola/reálgimnázium vagy négy gimnázium után négy kereskedelmit végzett, a második gyerek – nemétől függetlenül – gimnáziumban, majd egyetemen tanult, míg a harmadik szülött lány a polgári iskola után felsőkereskedelmiben folytatta tanulmányait.
A magántisztviselő családfők lányaikat négy gimnáziumra vagy négy polgárira épülő négy éves kereskedelmi iskolába küldték.
A kisiparos-kiskereskedő, kereskedelmi alkalmazott réteg preferálta a felső kereskedelmi iskolát, de a lányok sokszor csak tanfolyamot végeztek a négy polgári után (pl. gyors- és gépírás, varrás)
A dolgozó nő megjelenése
A munkába járás nagy változásokat hozott a nők dressz-kódjában. A XIX. század kényelmetlen, hatalmas anyagmennyiségű ruhái az apák és a férjek gazdagságát reprezentálták. Ahogy a női munka elterjedtebbé vált, a ruházatban a reprezentáció helyett „a kényelem és a ruha funkciójának igénye fogalmazódott meg.” Johann Heinrich Lahmann német orvos- természetgyógyász fogalmazta meg a legpregnánsabban a női viselet megváltozott funkcióját: „A női viselet reformja a nő felszabadításának feltétele.” Ahogyan Takács Zsuzsanna Mária megfogalmazza, a megjelenés „az emancipációs mozgalom mellékterméke.”
A szépségideál is jelentősen eltér a XIX. század második felének „gyengéd, törékeny, hófehérbőrű, telt idomokkal rendelkező” hölgy képétől: vékonyabb, fiús alkatú, rövid hajú és egyszerűbb ruhákat viselő, dolgozó nő lett az új példakép. Gondoljunk Coco Chanelre, ő éppen ezt testesítette meg.
Az irodában dolgozó nők a századfordulón fehér blúzokat, férfias szabású kosztümöket, sötét szoknyákat, matrózgalléros sörétkék és barna ruhákat hordtak. Megjelent a ruhatár kellékeként a kézitáska is. 1908-ban a „Divatsalon” egyik számában így írnak a dresskódról: „A hivatalnoknő, tanítónő foglalkozásuk révén némileg férfias kötelezettségekhez jutottak, tehát öltözködésükben is válasszák azt, ami a férfiak ruhájának megfelel.”
A középosztálybeli hölgyek öltözködése is meglehetősen szabályozott és a kapszula-gardrobhoz hasonlóan egyszerűen összeállítható: „két-három otthoni téli szövetruha, ugyanannyi karton-, perkál- vagy mosóanyagból készült nyári ruha, egy-két angol kosztüm vagy hasonlóan egyszerű utcai ruha, néhány blúz, egy-két selyemruha és estélyi öltözet.”
A tanítónőkkel szemben sokkal részletesebb elvárások voltak az öltözködésben, de életük számos területére, pl. ismerkedés, férjhezmenés, családalapítás. Azt tartották, hogy a tanítónők a diákok női példaképei. Fontos, hogy az egyszerűséget képviseljék, és egész életükre jó példát mutassanak becsületben, szerénységben, viselkedésben és öltözködésben.Ozoly Jolán szerint „a falusi tanítónő viselkedés már egy darabka népművelési tanfolyamot is jelent.” 1932-ben a Néptanítók Lapjában „A tanítók ruházata” címmel Lilian Gray írásában az öltözködés mellett megjelenik a haj, az arcfestés, a testtartás kérdése. „A külső megjelenés a tanítónő sikereihez kevésbé fontos. Mindazonáltal, mint a színésznő, ő is a közönség szeme előtt áll és bár az ő „közönsége” csak tízévesekből áll, sokkal ésszerűbb, hogy a külső megjelenés éppúgy, mint a szellemi énje, a lehető legtökéletesebb legyen, mint az ellenkezője.”
Koós Olga tanítónő visszaemlékezéseiben és a róla fennmaradt fényképek tanúsága szerint „az 1920-as, 1930-as évek divatirányzatát óvatosan követő, általánosnak mondható ruhát viselt, mely a legtöbb esetben a fehér galléros, apró mintásan nyomott selyem vagy sötét szövetruhát jelentett. Az öltözködés célja ugyanis ekkor az illedelmes, erkölcsös megjelenés volt, főleg a tanítónő esetében, nem pedig a fényűzés.”
Azért, hogy érzékeltessük a változásokat a női szerepekben, cikkünket egy tehetséges fiatal színésznő, Borbély Alexandra gondolataival zárjuk (Femina, Szily Nóra interjú):
"- És ha most a végén újra fölteszem azt a kérdést, hogy szerinted milyen legyen a nő a 21. században?
- Lehessünk sokfélék! Ne legyen nyomás azokon a nőkön, akik családot akarnak, és gyerekeket nevelni. Lehessen így is meg úgy is! Legyünk színesek, lehessen karrierünk, és mindent csinálhassunk úgy, mint a férfiak. Aki pedig nem vágyik erre, annak is legyen könnyű, és ő is érezhesse magát ugyanolyan egyenrangú nőnek. Ne nyesegessük a nőiességünket azért, mert önállóságra is törekszünk. Néha azt érzem, túl sok bennünk a félelem, a megfelelési kényszer - mi lesz, ha egyedül maradok, ha kifutok az időből...?! Ez szörnyű… miközben kizárólag görcsösséghez vezet. És igen, azt a belső lágyságot, ami egyedül a nőkre jellemző, meg kell hogy őrizzük, vagy fel kell hogy élesszük magunkban újra. Milyen érdekes, hogy minden állandó körforgásban van… Ez is.”
Ez a vélemény megmutatja, hogy mennyivel vagyunk manapság előbbre lehetőségeink terén. Ugyanakkor a munka-háztartás-gyereknevelés triumvirátusának való folyamatos megfelelés közepette néha álmodozunk arról, hogy kevesebbet dolgozhassunk, mert akkor családanyai és feleség szerepünk nem szorulna háttérbe, és nőiességünket is örömtelibben megélhetnénk.
