„A világot a művészettel lehet megmenteni”
Constantin Brancusi
Karácsony tájékán különösen vágyunk az égi fényre, a szeretetre és az együvé tartozásra. Szükségünk lehet az égi fény nagykövetére. Ő számomra Kovács-Gombos Gábor, szakrális festőművész, akinek 40 éves, eddigi pályafutásáról barátja, Martos Gábor művészeti író könyvet írt.
Kovács-Gombos Gábor életrajzát az interneten is olvashatjuk, de Martos Gábor szép történetekkel fűszerezve, olvasmányos stílusban mutatja be a bámulatos életutat.
Ennek állomásairól már előzmény cikkünkben említést tettünk, ahol éppen szakrális művészként való bemutatására helyeztük a hangsúlyt. Ugyancsak több cikkünkben, így kapcsolódó cikkünkben is, megemlékeztünk második felesége, a néhány éve elhunyt Scheffer Lívia művészet pártoló galerista támogató tevékenységéről.
A hiperrealizmus
Mielőtt Kovács-Gombos Gábor új kifejezési módjaként a szakrális ábrázolást választotta, immáron 40 évvel ezelőtt, az akkori kor egyik legnevesebb magyar hiperrealista művésze volt.
Ez a megjelölés azonban egy kissé sántít: igaz ugyan, hogy fantasztikus technikájával fotószerűen festette le a valóságot, de abban mindig tett egy kis csavart: hol a festményből valóságszerűen kilógó drótok adnak támpontot a nézőnek a kép és a valóság kapcsolatához (Érintkezés), hol a festmény beszakítása alatt kilátszó falfelület a szép nőalak legintimebb testrészénél teszi igazán egyedivé a képet (Házaspár), hol pedig az érzelmek bevitele a képbe varázsolja tartalmassá alkotásait. (Vizsgaidőszak, Buszmegálló). Ahogy erről vall: „valójában nem voltak százszázalékosan hiperrealista képek, mert (…) »romantikus« alkatom folytán sohasem sikerült az amerikai festőknél csodált »cool« stílusban dolgoznom, mindig benne voltak képeimben saját érzelmeim is.”
Művészszerelem
Eddig nem szenteltünk teret első feleségének, az ugyancsak neves festő, Gergácz Bertának, akinek non-figuratív művészete később hatással lehetett Kovács-Gombos Gábor festészetére. Gergácz Berta nagyon fiatalon, 37 évesen hunyt el, ennek ellenére jelentős életművel gazdagította a magyar festészetet. Róla egy külön írásban emlékezünk meg.
A szakralitás felé vezető út
A fotórealizmus egy ideig tetszett Kovács-Gombosnak, „cirkuszi zsonglőrmutatványnak” tekintette a fényképszerű ábrázolást, de 1985. végén szűknek érezte a figurális kötöttségeket. Megindult apró léptekkel az absztrakt kompozíciók felé. „A városképek éjfélkor” sorozatban „az alakok előbb csak egyre kisebbek lesznek, majd végleg eltűnnek, és csak a fényekkel szabdalt, gomolygó színformák közül előtűnő épületelem-törmelékek maradnak egyedüli utalásként a tárgyi valóságra.” (Martos Gábor)
Az 1987-ben készült „Égi jelek” – „már a szakrális művek előfutárának tekinthető.”(Martos Gábor)
Felesége halála miatti szomorúságában csak megszilárdult hite adott enyhülést. Festményein fokozatosan jelent meg az istenhit. Legpregnánsabban először Dorottya-képein 1999-ben, ahol „már csak színek vannak, színfoltok, színátmenetek, színkavargások, fények, fénycsíkok, fénysugárzások, fényvetülések, fénypettyek.” (Martos Gábor)
És ettől kezdve nincs megállás: minden festménye „főszereplője” a fény, mégpedig az örökkön létező, abszolút fény, „mely a kereszténységben az ősprincípiumot, az Atyát jelenti.” (Kovács-Gombos)
A könyv részletes magyarázatokkal vezeti el a nézőt az egyes alkotások megértéséhez.
Kovács-Gombos Gábor ars poetica-ja igen szemléletes, és nagyszerűségében egyszerű: „A titkos vágyam az, hogy ha valaki sokáig nézi a képeimet, akkor spirituális értelemben talán ő is tisztább lesz, mint amikor elkezdte nézni. Ha ez egyszer sikerül, akkor volt értelme a festékkel való egész küzdelemnek.”
A művészet kedvelőinek szeretettel ajánlom Martos Gábor könyvét, mely telis-tele van szebbnél-szebb, valósághű fotóval, melyek az égi fény éteri tisztaságú jelenlétéről tanúskodnak.