„Nincsen semmi rossz az örök semmiben, ha az ember az alkalomhoz illően van öltözve”
Woody Allen
Két bevándorló gyermekeként, Bronxban született, majd Brooklynban töltötte gyermekkorát Allen Stewart Konigsberg, akit Woody Allenként az egész világ ismer. Sokan nem tudják róla elképzelni, hogy ügyes sportoló volt fiatalkorában: futballozott, baseballozott és kosarazott. 10 éves korától a kártyatrükkök mesterévé vált. (Ez később pl. a Füles c. filmjében is előjön.) Imádta a New Orleans-i jazzt, ezért szoprán szaxofonozott, majd klarinétra váltott, máig sikeres fellépésekkel büszkélkedve. Azt már viszont mindenki tudja, hogy vicc- és vígjátékíróként is sikeresen debütált, és stand up-osként is szép sikereket könyvelhetett el.
1964-ben a „Mi újság, Cicamica?” c. rafinált szexkomédiával robbant be a filmes világba. Rémálomnak tartotta ugyan a filmet („Fogták a forgatókönyvemet és szétbarmolták”) – hiába játszott benne Peter O’Toole, Romy Schneider és Woody is, - de szép bevételt hozott. Első rendezése a „Mi újság, Tiger Lily?” c. kémparódia, melyről így nyilatkozott: „Mindig is érdektelennek tartottam. Ügyetlen próbálkozás volt.” A vígjátéki hangja még csak néhány poénban merül ki pl. „Feleségül akartam venni. Már letettem a foglalót a közös sírhelyre.”
Jason Bailey: „Minden ami Woody Allen” c. könyve részletesen bemutatja 2012-ig megjelent összes filmjét, sok érdekességgel és Woody Allen megjegyzéseivel.
Én most ezek közül 3 kedvenc filmem megelevenítésével szeretném köszönteni 85. születésnapján. Rögtön észrevehető majd, hogy mindháromban főszerepet vagy fontos szerepet játszik Scarlett Johansson. Csodálatos színésznőnek tartja, lélegzetelállítóan szexinek és gyors észjárásúnak. Ennek következtében a Scarlettre írt filmek elevenebbek a korábbiaknál, és persze erotikusabbak is.
Match Point (2005.)
Woody Allen büszkesége a film. Nem is csoda! A thrillerszerű, túlfűtötten erotikus történet – tényleges szexjelentek nélkül – minden egyes perce körömrágóan izgalmas. A zenei aláfestéssel Hitchcock-szerű hatás jön létre: tudjuk, hogy a gyilkosság csak idő kérdése. És még sem a szokásos, sematikus thrillerrel van dolgunk. „Egyik karakter sem a thrillerek tipikus, papírmasé gyilkosa. Intelligens, jól körülírt és teljesen valószerű emberek, akiknél felmerül a döntéseik és tettei miatti felelősség kérdése.” Ami különösen emlékezetessé teszi a filmet az a Dosztojevszkij által érzékletesen leírt mélységes bűntudat képi megjelenése. Scarlett Johansson remekül, hitelesen játszik, és Jonathan Rhys Meyers telitalálat a törtető, karrierista, a szexuális vonzásnak ellenállni nem tudó gyilkos szerepében. A fényképezés é a zene feltétlen említést érdemel a film sikeréhez.
Füles (2006.)
Woody Allen desszertnek szánta, Scarlettnek akart egy vidám szerepet. A Match Point után fél évvel (!) került a mozikba ez a könnyed, szarkasztikus humorú vígjáték. Egy különös nyomozópáros ügyetlenkedéseiről szól a vígjáték: Woody egy bűvészt alakít, a „ Nagy Splendinit”, míg Scarlett egy csodálkozó szemű, esetlen, hebegő újságírótanoncot, akik a Hugh Jackman által megformált szimpatikus gyilkos leleplezése érdekében tüsténkednek. Közben repkednek a poénok: „Én héber meggyőződésűnek születtem, de később áttértem a nárcizmusra.” „Az ürge mégiscsak egy lord fia. Becsuknak minket a Towerbe és lefejeznek.” „Tbc-ben halt meg vagy peronoszpórában.” És egy szelíd elképzelés a halál utáni életről: „hosszú csónak siklik lassan, az orrában egy a Hetedik pecsét ihlette Halál-figurával, rajta drága elhunytak cseveghetnek, töprenghetnek és még kártyatrükköknek is örülhetnek.”
Vicky, Cristina, Barcelona (2008.)
Ez a film Allennek is tetszett. „Kellemes meglepetés volt számomra. Amikor elkészültünk a vágással, és hozzátettük a zenét, meghökkentett, hogy szinte lebeg az egész.” A napsütötte spanyol táj - lenyűgöző, a latinos tüzességű Javier Barden és Penelope Cruz párosát jól ellenpontozza a két vendéglány karaktere: a határozatlan, álmodozó Cristina (Scarlett Johansson), és a kiszámított határozottságú Vicky (Rebeca Hall). Így tulajdonképpen egy szerelmi négyszög áll a film középpontjában: egy férfi és három nő személyében. A felszínen kellemes, szexi, nyári komédia zajlik: gyönyörű város, csodaszép nők, vonzó pasas – lágy zenével, de a felszín alatt „nagyon pesszimista”: a házaspár újra szakít, és a két lány is visszatér korábbi életéhez. A film azért emlékezetes, mert a szereplők lenyűgözőek, a helyszín s a zene felejthetetlen, és a keserédes Woody-s hangulat kellemesen elringatja a nézőket.
Ezután már nem forgatott együtt Woody és Scarlett, ez volt a Scarlett-trilógia utolsó darabja.
Csodálatos, hogy 80 éves kora után is minden évben alkot egy-egy filmet: 2016. Café Society, 2017. Óriáskerék, 2018. Always at the Cartyle, Egy esős nap New Yorkban, 2019. És még a COVID-dal terhelt időkben, 2020-ban is: Rifkin’s Festival címmel, amerikai - olasz-spanyol koprodukcióban.. Az alkotás kényszeréről így vall: „Olyan világot teremtek, amiben szívesen élnék. Szeretem az embereket, akiket kitalálok. Szeretem amit viselnek, ahol élnek, ahogyan beszélnek, és így pár hónapra lehetőségem van abban a világban élni. És az emberek gyönyörű zenékre mozdulnak, én pedig része vagyok annak a világnak.” A filmek mellett a zene az élete: Minden hétfőn fellép jazz-zenekarával! És ír a New Yorker-nek, amikor kedve tartja. „Élete a rend és a rendszeresség.”
Kívánjuk neki, hogy sokáig örvendeztessen, gondolkodtasson bennünket filmjeivel.
Isten éltesse Woody Allen!
Aranyköpéseivel búcsúzunk: