„Bízz magadban! Sokkal többet tudsz, mint gondolnád”
Benjamin Spock
Az ötödik „i” – Intuíció: Bízz magadban!
Az ötödik „i”-hez érkeztünk, az intuícióhoz, azaz ahhoz, hogy bízzunk önmagunkban.
Az első feladat: nem akadályozni magunkat abban, hogy kilépjünk a magunk által előidézett árnyékból, hogy figyelembe vehessük a lelkünk mélyén levő igazságunkat. Digh ösztönöz arra, hogy ugorjunk, ne várjunk addig, míg „eleget nem tudunk arról, hogy hol és kivel fogunk landolni, míg végül túl késő lesz az ugráshoz.”
Bölcsen válasszuk meg, kik legyenek a „mentőegységeink”!
Az írónő egy szerencsésen végződő komoly repülőgép probléma miatti kényszerleszállást megélve ébredt rá arra, hogy kollégája nem a megfelelő ember arra, hogy élete utolsó szemtanúja legyen. Szükségünk van olyan emberekre, akiket hajnali 3-kor is felhívhatunk, ha segítségre van szükségünk, aki megvigasztal bennünket rémületünkben. Ha megtaláltuk ezen személyeket, elgondolkozhatunk azon, vajon velük töltjük-e a legtöbb minőségi időt, ők-e az elsők az életünkben?
Az elengedés művészete
Digh valódi elengedésre bíztat, a mászóka két foka közötti tér átmenetének megérzését, amikor már nem kapaszkodom az egyikbe, de még nem értem el a másikat. A mászóka elengedésének félelme nem a változástól való felelem, hanem a „köztes helytől” való félelemé. És erre az érzésre mégis szükségünk van, mert „amikor nincs miben megkapaszkodni, az az a pillanat, amikor a leginkább jelen vagyunk, a leginkább élünk, a legsebezhetőbbek és a legemberibbek vagyunk.”
Az elutasítás pozitív megélése
Egy humoros történet világítja meg, hogy végső soron építőleg hat ránk egy-egy kudarc is. Digh és férje, John is indult egy írásversenyen, míg Patti nagy áttörést várt a győzelemtől, és ezért szépen megcímzett válaszborítékot mellékelt pályázatához, John erről megfeledkezett. Patti már előre sajnálta, hogy míg ő szupersztár lesz, férje pályázatát „ a nem teljesítette” kupacba sorolják. A pályázatra a válasz megérkezett: Kurt Vonnegut írásával, „kiváló” megjegyzéssel. Már tervezgette dizájnos ruháját a díjátadóra, amikor észlelte, hogy a „kiváló” megjegyzés nem az ő kéziratán, hanem a férjéén olvasható. Ő elutasító levelet kapott. Azzal győzködte magát, hogy Vonnegut már százéves és biztosan nem lát jól. Duzzogni kezdett, bár férje nem kárörvendezett. Kezébe került egy könyv, melyben az első idézet Duke Ellingtontól így szólt: „Egyszerűen rászántam azt az energiát, ami a duzzogáshoz kell, sé írtam egypár bluest.” A szellemes idézet alapján Patti Digh is művészetté változtatta a duzzogást és ői is „írt néhány bluest.”
A dühkezelés hatékony módja
Életünket sokszor kíséri a környezetünkben levő megbántottak haragja. E harag, ha használjuk intuíciónkat, a félelem hangja. Az elaludni nem tudó kisgyermek félelme agresszióba, ordításba, viaskodásba csap át, amit mi egyszerű hisztinek tartunk, holott egy segélykiáltás: „Kérlek, ne hagyj egyedül a túl nyugodt, túl sötét szobában!” Saját haragunkat is meg kell fejtenünk, milyen félelmet képvisel pl. ha nem vesznek komolyan, ha nem tudom, hogyan kerüljek előtérbe és az emberek úgy gondolják, hogy eltiporhatnak, ha félek, hogy ha kimondom igényeimet, önzőnek tartanak.
Pakoljunk ki dobozainkból!
Ez a felszólítás a „bakancslista” azon elemeire vonatkozik, amely a halálunk előtt még elvégzendő dolgokról szól. Elsősorban a régi fényképekkel. Jegyzetekkel, levelekkel való szembenézésre kell koncentrálnunk: „ezeken a tárgyakon keresztül visszatekintünk az életünkre, arra az énünkre, ami már a múlté. Készítsünk egy kupacot azokból a képekből, amelyek leleplezik azokat a dolgokat, melyekhez még ragaszkodunk, pedig már nem miket szolgálnak… Szertartásosan „égessük” el ezeket a képeket, hogy ettől a pillanattól kezdve új történetek alkothassák életünket.”
Legközelebb a hatodik „i”-vel, az intencióval foglalkozunk és lassítani fogunk.
És íme egy boldog zárókép:
