Az ember kötelessége, hogy részt vegyen a saját életében.
Mariana Leky
Az olvasó egy hiánypótló művet tart a kezében Orvos-Tóth Noémi: „Örökölt sors” c. könyvét. Milyen érdekes, hogy a G. Nagy Lilla Imola által írt könyv (Lásd kapcsolódó cikkünket) mennyire megerősíti azt, amit a jelen könyv szerzője feszeget: nem lehet a múlt nélkül, az ott szerzett sebek begyógyítása nélkül továbblépni.
Sok-sok trauma a tudatalattinkban megvilágításra, majd orvoslásra vár. A szerző jól összegzi – a később kicsit még általam is kibontottakat - az alábbi megnyilatkozásban: „Szüleink, nagyszüleink, soha nem látott őseink tapasztalatai, élményei, félelmei és szenvedései súlyos örökségeként befolyásolják sorsunk alakulását.” Ezt láthattuk a délvidéki emberek által eltagadott – eltitkolt szenvedésekkel teli múlttal, ami a most nemzedékét is mosolytalanná teszi.
Lássunk hát neki – dióhéjban – az önismereti kalauzolásnak!
„Ahogy elkezdődött”
Az első téma, a „nem kívánt gyermek drámája” A magzat már „sejtszintű tapasztalatokat” szerez – az anya érzelmi állapota már a gyerekvárás időszaka alatt biokémiai üzeneteket hordoz. Ebbe a körbe tartozik a fiú-lány várás problematikája, azaz annak kezelése, ha nem az áhított nemű gyermek jön a világra. Nehéz teher a szülői elvárásoknak megfelelő élet élése, a szabad választás hiánya is. A „helyettesítő gyerek” szerepe egy valódi trauma, ha pl. valakit születése előtt elveszített testvér helyébe kényszerítenek. A testvér sorrend, az iker-lét ugyancsak sok buktatót hordoz.
A traumák feldolgozása alapvető feladat: „a fájdalom, a rettegés, a szenvedés mintázatai tehát azokban a leszármazottakban is felbukkannak, akik nem is voltak közvetlen részesei az eseményeknek.”
Düh-kezelés
Egy igen lényeges szempontot szeretnék közvetíteni, mert rám is nagy hatást gyakorolt: ez pedig a düh szervi-lelki oka, és segítség a gyerek feszültségszabályozásának megfelelő kialakításában. „Amikor egy kisgyermeket rendszeresen bántanak, megaláznak, elhanyagolnak vagy kihasználnak, az a személyiségfejlődés valamennyi területet károsan befolyásolja… A szülő érzelmi állapota ( és nem a szándéka!) formálja a gyermek érzelmi működését, beleértve ebbe az idegrendszeri fejlődését is. Az un. homlok- vagy frontális lebeny feladata egyrészt más agyterületek működésének összehangolása, másrészt az érzelmi reakcióink szabályozása.... Stresszhelyzetben, legyen szó fájdalomról, éhségről vagy magányról, a szülő jelenléte elengedhetetlen. A magára hagyott gyermek, bár idővel elhallgat, mert feladja a hiábavaló segélykérést, megnyugodni biztosan nem fog. Ha a szülő kibírja, elviseli, elhordozza a gyerek feszültségeit, és képes ringatva, simogatva, testközelben tartva megnyugtatni, akkor idővel a gyerekben is kialakul az érzelmi önszabályozó képessége. De tényleg csak idővel. Ha a gyermek szerető és biztonságos közegben cseperedik, behúzódik a homloklebeny, és innentől már teszi a dolgát, vagyis fékezi az indulatokat.”
Az írónő rámutat arra, hogy mennyi homloklebeny-deficittel szaladgáló emberrel találkozhatunk mindennapjaink során, pl. a közlekedésben ezek a „pöcre induló” emberek a legkisebb kellemetlenségre is hevesen reagálnak, „leordítva” a másik fejét. Sajnos az ilyen természetű ember, akiben hiányzik az önkontroll, gyermeke feszültségeit sem segíti tompítani, továbbörökíti azt.
A kötődés sebei
És még egy megszívlelendő téma: a „kötődés sebei.” „Azt is le kell szögezni, hogy elszakadni a gyermektől nemcsak fizikailag lehetséges. Amikor az anya (gondozó) jelen van, ám érzelmileg többnyire elérhetetlen, mert nem figyel, mert saját problémái, nehézségei foglalkoztatják, az szintén nem marad nyom nélkül. A gyermekek számára a lelki magány nem kevésbé romboló hatású, mint a lelki elhagyatottság.”
Legközelebb még egy írást szentelünk a családi titkoknak, a családi sorsformálásnak és az örökségek nyomába is elkalauzolom majd olvasóimat.
