„Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni”
John Lennon
Egyik nap bukkantam rá egy TV csatornán a „Botcsinálta zenekar – A Monkees története” c. filmre. A film színvonala ugyan elmarad a hasonló zenekar-történetektől, de mégis felidézi a kort, melyben a beatzene elsöprő szerepet játszott.
Időutazásra hívom kedves olvasóimat! 1965-ben járunk. Amerikában is egyre népszerűbb a beatzene. Ez az időszak, melyet az önkívületig fokozódó zene- és bálványimádat jellemez, egy olyan túlfokozott rajongói állapot, mely sem előtte, sem utána nem volt igazán jellemző.
Mi lehet ennek az oka?
Elsősorban a zenészek őszinte, fiatalos dinamizmusa, a hiteles, nemes értelemben vett amatőrség. Ennek a korszaknak egyik kiemelkedő amerikai bandája volt a Monkees.
A Monkees életre hívása
A Monkees összeállása – amerikai Beatlesként – szándékosan megkomponált volt. Egy vicces TV-showra, mely Monkees néven futott, kerestek énekelni- vokálozni tudó 17-21 éves fiúkat. Hangszeren játszaniuk csak imitálva kellett, épp annyira, hogy ne lógjon ki a lóláb. A gitáros, Michael Nesmith viszont nem elégedett meg azzal, hogy „műzenész” legyen, felbátorítva zenésztársait, a producer akarata ellenére igazából zenélni és komponálni kezdtek. Nesmith sok jó számot alkotott. „Dalszerzői eszköztára nem túl bőséges, viszont amit tudott, azt briliáns elmével rakosgatta össze.” (Passzió.hu – Majnik László) A zenekar olyan sikeres lett, hogy Jimmy Hendrix volt az előzenekaruk (!) A filmből az is kiderül, hogy a fiatal Jack Nicholson közreműködésével készítettek az együttessel – hasonlóan a Beatles esetéhez – egy filmet „Head” címmel, melynek sikere azonban elmaradt a várakozásoktól. Az 1967-ben megjelent „Headquarters” c. nagysikerű lemezükről Majnik László így vélekedik:
„A Headquarters - meglátásom szerint - a beat utolsó nagy dobása volt, és mindezt egy olyan zenekar követte el, ami egészen eddig a pontig hivatalosan nem is volt zenekarként nyilvántartva. A beatzene innentől már rohamléptekkel alakul át rockká, s szerencsénkre a műfaj - beat - utolsó nagy pillanatai egy olyan banda által kerültek megörökítésre, akik hiányos technikai tudásuk révén tökéletesen vissza tudták adni a beatlényegét, a lelkesedést, a nyers dinamikát, a kiforratlan, de briliáns ötleteket. A Monkees-ban amatőr muzsikusok játszottak, a szó legjobb, legnemesebb értelmében véve.”
Többször megszűntek, majd újjá alakultak, még 2016-ban is jelent meg lemezük Good Times! címen, bár ekkor már egyik frontemberük, Davy Jones, nem élt. Ez év februárjában billentyűs-basszusgitáros Peter Tork is eltávozott az élők sorából.
I’m a beleiver
A Monkees e száma még mindig ütős. Sokan csak a Shrekből, a Smash Mouth feldolgozást ismerik, mely az eredetire épül. Nekem azért kedves, mert ez a dal volt az első, melynek szövegét – az osztály sürgetésére - angol tanárnőnk felírta a táblára, még mindig emlékszem rá. Azt viszont csak most tudtam meg, hogy nem a zenekar, hanem Neil Diamond szerzeménye, aki szintén előadta, de nem az ő változata robbant be a köztudatba.
Ki-ki döntse el, hogy beletartozik-e ez a Monkees dal a legjobb 100 beat-nótába. Szerintem, igen!
Íme az eredeti felvétel: