„Sosem volt célom, hogy híres legyek. Arra jól felkészültem, hogy nagyon sikeres zenésszé váljak, de nem készültem rocksztárnak”
Chris Rea
A mély, rekedtes hangú, sztárallűröktől mentes, szimpatikus Chris Rea-t világszerte közkedvelt előadónak tartják. Én is nagyon szeretem.
Sajnos szenvedésekkel teli betegségei már 43 éves korától kezdődően - időszakonként -hátravetették zenei karrierjét, de hatalmas akarással mindig győzedelmeskedett. 70 éves születésnapján köszöntsük őt életpályája felvillantásával. Az aradi Arca Magazin részletesen bemutatja Rea zenei munkásságát, és kiderül az is, hogy festészete sem elhanyagolható.
A kezdetek
1951. március 4-én olasz apa és ír anya gyermekeként jött a világra Middlesbroughban. Érdekes, hogy első gitárját csak 21 éves korában vette meg az Eagles együttes gitárosának játéka hallatán. Williamson és Muddy Waters gitártechnikája megbabonázta, de nagy hatással volt rá Mark Knopfler és Eric Clapton is. 1975-ben a Magdalene együttesben kezdte, ami hamarosan Beautiful Losers-re változtatta nevét Leonard Cohen egyik regényének címe után. Egyébként Rea hangját és előadásmódját Cohenéhez hasonlítják, bár témái és zenei stílusa sokakat Bruce Springsteen-ére emlékeztetik.
Siker, sikerre
1978-ban – saját néven - szóló karriert kezdett, szerencsére nem a lemezkiadó által javasolt Benny Sabatini művésznéven. A blues, pop, latin zene, a softrock stílusok mindvégig jellemzik számait, de szereti a flamencot is. Dalai mindig önéletrajzi ihletésűek, mások szerzeményeit sohasem dolgozta fel. A számait többnyire a derűs, csendes szemlélődés, a melankólia jellemzi, vágyódás egy jobb, tökéletesebb világ után.
Miles Davisre úgy tekint, mint az oxigénre, nélküle nem tudna élni. BB. King-et pedig példaképének tekinti.
1978-ban „Fool” című számával nagyot hasított: a Billboard 100-ban 1. helyezést ért el és majdnem Grammy díjas lett, de Billy Joel „Just the Way You Are” lekörözte. 1983-ban a Water Sign (Vízöntő), 5. albuma sikeres lett Európában, pedig ez nyers demo felvételeket tartalmazott. 1986-ban már Magyarországon is jól emlékszünk az „On the Beach” dalára, melynek különleges hangvétele azonnal megfogja az embert. Sokoldalúságát mutatja, hogy 1996-ban a „La Passione” c. filmhez írt forgatókönyvet és zenét, majd 1999-ben a „Parting Shots” film főszerepét játszotta el.
Egy fantasztikus szám, a „The Road to Hell” – a túlcivilizált világ „kritikája”, némi ősi kelta hangzással, 1989-ben 76 hétig (!) vezette az angol slágerlistákat. Ugyanebben az évben még egy csodálatos balladával örvendeztette meg kedvelőit: a „Tell me There’s a Heaven” már csak azért is ismerős lehet a magyar zenehallgatóknak, mert Zorán – Rea engedélyével – elkészítette magyar változatát, „Kell ott fenn egy ország” címmel.
Életművéből még három jelentős „projektet” említünk meg:
2003-ban „Hofner Blue Notes” 37 szerzeményt tartalmazott (3 CD, 2 bakelit), instrumentális jazz és blues zenékkel. Érdekessége, hogy Rea Jazzee Blue nevű kiadóvállalata adta ki.
2005-ben a „Blue Guitars” 21. albuma 137 dallal, 11 CD-ben, saját festményeivel a borítókon - igazi blues-csemege. Ismét megjelennek a borítókon Rea festményei.
2017-ben a „Road Songs for Lovers” stúdióalbum, finom, érzékeny hangvétellel, Rea szívmelengető hangjával.
A blues szerelmese
Bár Rea-ra többféle zene hat, az tagadhatatlan, hogy a blues szerelmese. „A blues elsősorban az élő fellépésekről szól. Ott lenni, játszani, beleadni mindent, amit a pillanat adhat, és közben figyelni a közönség reakcióját. Ez egy rendkívül személyes, mondhatni intim találkozás.” Sajnos a COVID miatt hiányolhatjuk az ő fellépéseit is. Remélhetőleg annak elmúltával egészségi állapota lehetővé teszi a koncertezést. Hiszen, mint mondta „a zenélés az egyetlen időtöltés, amikor elfelejtem, hogy beteg vagyok.”
A család: menedék
Chris Rea nem reklámfogásként jelentette ki, hogy szereti a családját, normális, szeretetteljes életet él velük. „Szükségem van rájuk.” Ezt mutatja az is, hogy három csodálatos dal született családja három nőtagja ihletésében: a „Stainsby girl” – feleségéhez szól, míg a „Josephine” és a „Julia” két lányához. Egyik szebb dal, mint a másik!
Az utak és az utazás megszállottja
Szereti a gyors autókat, az „útonlevést”. Több dala is ezt támasztja alá: a lírai „Driving Home for Christmas” (1988), a dübörgő „The Road to Hell” (1989) és a romantikus „Road Songs for Lovers” album szerzeményei. Ez utóbbi arról szól, hogy az autóban telik életünk jó része. A forgalmi dugókban megfigyelt autózó párok elképzelt, mini történetei örökítődnek meg. Az egyik kedvenc számára ezekből a „Two Lost Souls”, melyről azt nyilatkozta: „Egy más állapotba juttat engem. Valahogy úgy, ahogy a főzés szokott.”
Tagadja, hogy Ferrarikat gyűjtött volna valaha is, ezt terjesztették róla, és nem tudta igazán megcáfolni. Az viszont igaz, hogy szenvedélyesen vonzódik az autóversenyekhez. Korábban Eddie Jordannal sokszor volt a Forma 1 helyszíni nézője, de ma már túl üzletiesnek tartja, már csak a TV-ben nézi.
Saját zenéjéről és a bakelitről
Amikor interjú során megkérdezték, szereti-e visszahallgatni dalait, így felelt: „Nem szeretem a zenémet. Azért csinálom, mert csinálnom kell. Csinálni szeretem, de visszahallgatni már nem.” Szereti viszont a bakelit lemezeket, a régi varázsuk és praktikus okok miatt is: „Máshogy írjuk a zenét, ha tudjuk, hogy hanglemezen jelenik meg. Többek között azért, mert nem lehet annyi anyagot rátenni egy lemezre.”
Szép születésnapot és jobb egészséget kívánva, két csodás dalával zárjuk a köszöntést, az egyik a „ The Road to Hell”, a másik a „Tell me There’s a Heaven”:
És íme a ballada: