„Lehet, hogy neked Mick olyan, mint a Sötétség Hercege, de valójában nem más, mint egy srác a többi közül”
Lilian Roxon, rock-kritikus
Sokat gondolkoztam azon, hogy a rockerek hogyan tudnak „zúzós” számaikkal gyökeresen ellentétes, szinte szentimentális, lírai számokat alkotni?
Talán a legelső a Rolling Stones volt, ahol a pokol bugyraiban megmártózó zenészek könnyeik pergését figyelik. Mondhatjuk azt, hogy a kábítószerek idézhették elő ezt az érzelmi hullámzást? Vagy a rajongók meghökkentése? Vagy az, hogy ők is csak srácok a többiek közül? Ezt talán soha nem fogjuk megtudni, de az a fontos, hogy gazdagabbak lettünk csodaszép romantikus Rolling dalokkal.
As tears go by
Az egyik kedvencem az „As tears go by” (Ahogy hullnak a könnyeim), melyet Jagger, Richards és Oldham ( a manager) együtt alkotott 1964-ben. Először Marianne Faithfull, aki Jagger barátnője is volt vitte először sikerre még ez évben, majd a Stones 1965-ben a „December’s Children ( and Everybody’s)” lemezen vált világhírűvé.
Elterjedt a számmal kapcsolatban az a tévhit, hogy a Beatles „Yesterday" dalára adott válasz volt, holott ez a szám egy évvel korábban íródott, mint a nevezetes Beatles szám.
Olyan sikeres lett, hogy az amerikai Billboard listán 6. helyezést ért el. Még olaszul is megjelent „Con le Mie Lacrime” címmel.
2013-ban Chicagoban Mick Jagger a mai popélet egyik csillagával, Taylor Swift-tel is elénekelte a Stones „50 & Counting” turnéján. Szerintem Swift nem volt a legjobb formájában.
A dal szövege igen egyszerű, bensőséges: (szabad fordításomban)
„Eljött az este,
Ülök és figyelem a gyerekek játékát,
Mosolygó arcukat láthatom,
De ez nem nekem szól,
Ülök és figyelem hulló könnyeimet.
A gazdagsággal nem vehetsz meg mindent,
Hallgatni akarom a gyerekek énekét,
Mindaz, amit hallok, a földre hulló eső hangja,
Ülök és figyelem hulló könnyeimet.
Eljött az este,
Ülök és figyelem a gyerekek játékát,
Régen így játszottam én is,
Új szokás ez, vélik,
Ülök és figyelem hulló könnyeimet.”
Angie
A másik ikonikus és igen közkedvelt lírai dal az „Angie.”
A dal 1972-ben íródott a szokásos szerzőpáros Jagger-Richards által, de sokak csak Richardsnak tulajdonítják. Érdekessége, hogy egy akusztikus gitár kíséretű ballada, amely egy szerelem befejeződéséről szól. A zongora kíséretet Nicky Hopkins játszotta a lemezen.
A kislemezt 1973-ban dobták piacra, és rögtön az amerikai Billboard top100-as lista élére került, az Egyesült Királyságban 5. helyet érte el a kislemezek listáján. Első helyen tanyázott 5 hétig a kanadai és ausztrál slágerlistákon is. A dal hosszabb volt a szokásos 4 percnél, így sok rádió 3 percre rövidítve sugározta.
Találgatások folytak, ki ihlette a dalt. Sokan David Bowie első feleségére, Angie Dickinson színésznőre gondoltak, de Richards egy 1993-ban egy interjúban azt nyilatkozta, hogy akkor született kislányáról nevezte el a dalt. A dal szövege azonban Jagger és Marianne Faithfull szerelmének elmúlásáról szól.
Ide idézzük a dal videóját a magyar szöveggel együtt – megmutatva a búcsú keser-édes szépségét: