„Indulj el, hogy megérkezhess!”
Camino idézetek
Reggel a kontinentális reggelinkkel a hasunkban, verőfényben indultunk utunkra. Az első néhány kilométer erdős részeken vezetett, láttunk virágból útjelzőt, de kevés mérföldkövet és még kevesebb betérő-helyet, ahol vizet vehetnénk.
Délidőben elvetődtünk egy háromcsillagos hotelhez, melynek a kertje a szemünkben oázisnak tűnt. Végre találtunk mosdót és vizet is vételezhettünk. A szálló procc volt, megnéztek bennünket, mint megfáradt zarándokokat, de ez még mind semmi volt ahhoz képest, hogy a kiszolgálás csiga-lassú volt. A vizet megkaptuk ugyan, de a többi rendelésünkhöz már nem jutottunk hozzá, így ott hagytunk egy eurot, és angolos hűvösséggel, komótosan távoztunk.
Körülbelül háromnegyedórányi tűző napos, hepe-hupás gyaloglás után találtunk egy megfelelőnek látszó (és a tájon egyetlen) bárt, ahol jól megérdemelt omlettünket elfogyaszthattuk a déli kávénk kíséretében. A pincértől megtudtuk, hogy a majdnem minden háznál látott, magas lábakon álló építmény, sokszor kereszttel a tetején – gabonatároló és nem házi szentély, ahogy – a kereszt miatt – mi gondoltuk.
Sok-sok, vagy inkább annak tűnő kilométer után (az érkezési helyünktől, Santiagotól mindössze 8 kilométerre volt) megpillantottuk a hegyoldalban azt a meglepően ronda betonból és vasból készített emlékművet, mely a megfáradt vándorok utolsó gyülekezőhelye a végcél előtt.
Kisvártatva megláttuk a távolban Santiagot, egyelőre azonban az útikönyvtől eltérően nem a katedrálist, hanem az egyhangú, modern külvárosi lakótelepi részt. A tűző napon egyre nehezebbé esett bandukolni és néha rövid, de csúnya kifejezéssel illettük a helyzetet, ami nem látszott odavarázsolni a várva-várt templomot. A türelmetlenség végre meghozta gyümölcsét, és a zeg-zugos régi utcácskákon át megpillantottuk a katedrálist, ami lenyűgöző kívül-belül egyaránt. Igazán méltó végcél.
Megemlékeztünk arról, hogy a zarándoklást édesanyám emlékének szenteltük, így bár igazi gyertya már nem létezett a templomba – egy karácsonyi égőszerű gyertyát gyújtottunk fel.
A megérkezést – fogadóbizottság hiányában – pezsgővel ünnepeltük meg, sms-eket szétszórva szokatlan teljesítményünkről.
Szállásunk közel volt a katedrálishoz egy hangulatos városrészben. Mielőtt utolsó vacsoránk elköltéséhez fogtunk volna – délutánunkat egy mediterrán kertben töltöttük, mely a Casa Vilea névre hallgatott és egyébként bárként funkcionált. Különlegességét az adta, hogy nem egy versailles-i kastélykert rendezett szépségét mutatta, hanem egy természetesen burjánzó kertét, melyben változatosan nőttek a virágok, túlnyomórészt kopottas cserepekben és egyéb alkalmatosságokban. A fákra színes papírcsíkokon mindenféle szavak és fogalmak voltak felfűzve. Bájos ekletikusságát emelte, hogy nemcsak műanyag asztalok és székek mellett lehetett sziesztázni, beszélgetni, olvasgatni finom harapnivalók és italok mellett, hanem ugyanilyen céllal kerti padokra is le lehetett telepedni. Az idő csodálatosan meleg és napsütéses volt, így nagyon élvezetesen töltöttünk el ott egy órácskát.
Még vacsora előtt rövid sétát tettünk a kanyargós kis utcácskákon, megcsodáltuk a szép épületeket és természetesen a katedrálist. Némi szuvenír vásárlása után – kis eltévedéssel – megtaláltuk az utolsó szervezett vacsoránk színhelyét. Nagyterű, a köveket nem takaró belsejű, hangulatos zarándoktanya volt, ahol az ételek megkoronázták az eddigi vacsoráinkat. Háromfogásos előételt kóstolhattunk, grillezett polipot, bacalaut kaliforniai paprikában, és Santiago jelképét, a Szent Jakab óriáskagylót – kicsit a lecsóra emlékeztető mártásban. Főételként egészben sült tengeri halat (dorada) kóstolhattunk, friss salátával és sült krumplival. Édességnek Santiago sütit választottunk, a somlói galuskára emlékeztető csokis költemény helyett. A jó bor kellemesen megágyazta az ételek helyét gyomrunkban és a finom helyi likőr (Hervas) méltón koronázta meg az „utolsó vacsoránkat.”
Természetesen nem zárhatjuk beszámolónkat összegzés nélkül, mit nyújtott nekünk az út?
A zarándokutakról illik magasztosan beszélni, azt emlegetve, hogy addigi életünket teljesen megváltoztatta a „magunkba szállás”. Az út kényelmessége miatt inkább tekinthető az édesanyámra emlékeztető barangolásnak, mint egy lélektisztító magányos zarándoklatnak. Ami érdekes volt számunkra, hogy miért – miért nem, akikkel időnként összekapcsolódott az utunk, szintén inkább kíváncsiságból, egy film vagy egy könyv hatására keltek útra.
A barangolás még így is egy életre szóló élmény volt és marad.
