„Nem lehetek teljes ember, ha nem tudom megérteni önmagamat.”
Charlie Gordon- a regényből
Nagyon régen olvastam már Daniel Keynes: „Virágot Algernonnak!” című, rám nagy hatást tett könyvét, de figyelmemet újra ráirányította a nemrégiben az M2 csatornán látott 2000. évi filmfeldolgozás. A hetvenes években már láttam az 1968-ban készült filmváltozatot, mely – nem alaptalanul – Oscar díjat hozott a főszereplő, Cliff Robertson számára.
A You Tube-on megnézhető ez a kitűnő alkotás, mely vetekszik a regény kitűnőségével. A 2000. évi változat halványabb ugyan, de élvezhető.
Kíváncsi voltam rá, hogy a Szervét Tibor által színre vitt azonos című színdarab mennyire visz vissza Charlie Gordon világába.
A történet egy elmefogyatékos, írni-olvasni ugyan tudó, de a világ dolgai felismerésében korlátozott férfi „okossá válásáról” szól, nevezetesen arról, hogy agyi műtét hatására kiemelkedő, a műtétet végző professzornál is magasabb IQ-val rendelkezik majd. Az addig jó szándékú, kedves, együgyű férfi ráismer a környezete igazi voltára, az ugratásokra, a munkatársai kisebb stiklijeire, és immáron nehezen illeszkedik be közéjük.
A műtét korábban csak egérkísérletekkel volt alátámasztva és csak Algernon kisegér intelligencia növekedése adott alapot arra, hogy az orvosok Charlie-val is kísérletet tegyenek. Sajnálatosan Algernon intelligenciája rövid idő alatt visszaesik, majd meghal és megindul Charlie rohamos leépülése is.
A színpadi mű annak, aki sem a könyvet nem olvasta (egyébként új kiadásban 2015-ben megjelent az Alexandria Kiadónál), sem az 1968-ban alkotott filmet nem látta – élményszámba mehet.
Számomra azonban „nem jött át” a történet tragédiája, az hogy Charlie-t az orvosok nem kezelték másként, mint a kísérleti egeret, a szenzációhajhászás miatti kiszolgáltatottsága nem jelenítődött meg elég hangsúlyosan az előadásban.
A könyvben Charlie és Algernon kapcsolata nem a mechanikus, labirintusból való kiutat találás gyorsaságával mérhető, hanem sorsközösséget is jelent. Nem véletlen a könyv címe sem, hiszen Charlie újraretardálódásában egyetlen, a kísérletre emlékeztető kép Algernonnal kapcsolatos. Megrendítő, ahogy a műtét előtti állapotánál kisebb IQ-jú Charlie emlékezik „barátjára” és virágot szán a sírjára. Az Algernon-szál a színdarabban a labirintusversenyre korlátozódik, Charlie az egér halálát is apátiával veszi tudomásul, pedig akkor még állapotának rosszabbodása csak alig kezdődött el. Ezért nem robbant a színen a virág elhelyezését kérő utolsó mondat megrázó ereje sem.
Horgas Ádám rendezését – a fenti hiányérzeteim ellenére is – jónak tartom, mert pergő, nem túl-modernizált, nem szájbarágó.
A színészek jól hozták a figurákat, mert egy-egy színész – a főszereplőn és tanárnőjén kívül – több szerepet játszott. Szervét Tibor alakítása is maníroktól mentes, élvezetes volt, bár kissé hiányoltam a drámaiságot.
A mű – az egyes ember tragédiájának ábrázolása mellett – felveti a felgyorsult mesterséges intelligencia kutatás világában azt a felelősséget, hogy lehet-e és ha igen, mi módon, embereken kísérletezni megfelelő, hosszú időn át zajló állatkísérletek meggyőző eredményei nélkül.
A Charlie Gordonnal kísérletet végző öregedő, gyors tudományos eredményt felmutatni kívánó professzor figurája ugyanis minden valószínűség szerint nem számít csak a regény lapjain felbukkanó karakternek.
Jó szívvel ajánlom az előadás megnézését, bár ajánlásra talán szükség sincs, hiszen a futball-történetébe bekerülő portugál-magyar meccs ellenére teltházas produkcióról beszélhetünk
Ide idézzük az 1968-ban készült film videóját:
.