„Minél többet és minél szélesebb körben munkálkodhatik valaki, annál nagyobb az ő igazi, benső földi boldogsága”
Széchenyi István
A COVID idején előfordulnak olyan napközbeni pillanatok, amikor nem araszolva kell áthaladni a város ékességén, a Lánchídon. Egy ilyen pillanat részeseként, nem tudtam felhőtlenül élvezni a nap, mint nap csodálattal eltöltő látványt, mert a busz hatalmasakat döccenve haladt az érezhetően sürgős felújításra szoruló hídon.
Az Alagúton áthaladva két dolog is eszembe jut. Felnézve a titkokat őrző ablakokra és ajtókra, visszaemlékezem egy rádióriportra, melyben a hídmestert interjúvolták meg. Utána is kerestem az interneten ennek a nosztalgikus mesterségnek, mely dinasztiaszerűen öröklődik apáról fiúra.
Ki a titokzatos hídmester?
Idézzük fel ezt a kicsit miszticizált foglalkozást:
Már 1857. óta van hídmester a Lánchídon. Az Alagútban oldalt egy három hálószoba- konyhás lakás, valamint egy iroda és karbantartó helyiség is található, még kis terasz is van hozzá a Várhegyen. Itt nőtt fel Fazekas János gyermekkorában, mert apja és nagyapja is hídmester volt. 2007. óta sajnos lakhatatlan, de munkahelyként még funkcionál. Fazekas János elmondása szerint nem zajosabb, mint bármely belvárosi lakás.
Mi kell ahhoz, hogy valaki hídmester lehessen? A megbízhatóság és a mélyreható technikai ismeretek elengedhetetlenek hozzá. (No meg, hogy valaki a Fazekas családba szülessen.)
Feladata a biztonságos forgalom biztosítása érdekében a napi kétszeri ellenőrzés. Még a híd tetejére is fel kell másznia és a láncszerkezeten is végig kell haladnia. Ellenőrzi, nincs-e balesetveszély, a fedőlapokat, kábeleket, a világítást, a lejárókat, az aluljárókat, a rakpartot és a hídjárdáinak repedéseit vizsgálja. Munkáját mérnöki végzettségű műszaki ellenőrök is segítik. Ő felel emellett az Alagút megfelelő szellőzéséért.
Fazekas János, aki korábban sikeres gitáros volt, majd rajzfilmkészítő, apjától örökölte meg 2004.-ben ezt a foglalkozást, melyet imád: „Alattam zajlik az élet és történnek a sorsok”- mondta egy interjúban. Csak azt sajnálja, hogy nem lakhat gyermekkora színhelyén, de bízik abban, hogy az Alagút felújítása után ez ismét lehetséges lesz.
Két érdekes adalékot olvastam a retrolegends.hu oldalon: 1919-ig vámot kellett fizetni az Alagúton való áthaladásért. Az is említésre méltó, hogy az eredeti tervek szerint az Alagút nem a Clark Ádám téren vezetett volna ki, hanem a Duna alatt átívelve a mai Mérleg utcánál.
A másik felötlő gondolatom éppen Fazekas János óhajához kapcsolódik: már 10 évvel ezelőtt felmerült, hogy az Alagútat a Lánchíddal együtt újítják fel, így a hídmester újra lakójává válhatna a mesebeli szolgálati lakásnak, és mi is együtt, egy időben csodálhatnánk a két megújult létesítményt. Az Alagút teljes gépészeti rendszere ugyancsak felújításra szorul, de a szigetelés és az útburkolat is javításra vár.
Ha élne Széchenyi
Rögtön belebotlunk a finanszírozás szűkösségének kérdésébe, ami miatt úgy tűnik, hogy az egylépcsős megoldás kútba esik. Pedig csak elő kellene venni Széchenyi István naplóját, és tanulmányozni a Lánchíd építésekor követett financiális megoldást.
Széchenyi naplójában így tesz hitet személyes pénzügyi hozzájárulása mellett: „egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol.” A megvalósítás érdekében létrehozta a Hídegyletet, mely nemcsak gazdaságilag karolta fel a híd ügyét, de feladata volt „a közvélekedés megnyerése céljából a megfelelő propaganda előkészítése.” Jó gondolat volt, hogy elsőként a tehetős pesti polgárok közül a legtöbb adót fizető polgárokat nyerte meg financiális segítségre. Pest egyik leggazdagabb embere, Dera Anasztáznak és vejének, Sina György bankárnak jelentős szerepe volt a támogatásban. Sina György nemcsak a finanszírozást szervezte meg, de ő adta a legtöbb pénzt is. Ezen érdeme miatt neve a híd pesti hídfőjén arany betűkkel megörökíttetett.
Elszomorító, hogy úgy tűnik, mára kiveszni látszanak azok a tehetős személyek, akik személyes jövedelmükből nagyobb összegeket áldoznának egy-egy, akár több száz évig csodálatra méltó létesítmény megvalósítására vagy fennmaradására.
Hogyan veszett el a közjóért szánt önzetlen adakozás szép szokása?
Milyen elgondolkodtató, hogy arról egyetlen cikk sem szól, hogy a nem a kosztpénzt beosztani kényszerülők közül felajánlottak-e bármekkora összeget is erre a nemes célra. Pedig akkor talán az Alagút is megújulhatna, akár egy ütemben!
És ezek a tettek adhatnának erkölcsi nagyságból példát – igazi influenszerként - az elkövetkező generációk számára.
Nagyon remélem, hogy tévedek, és mielőbb szem- és fültanúja lehetek ilyen jótéteményeknek.
A Lánchíd és az azt körülölelő panoráma fotójával zárom gondolataimat, bízva abban, hogy ez a csodálatos létesítmény és az Alagút mielőbb a régi pompájával bűvöl majd el országot-világot:
