“Azt hiszem, nemcsak azért szeretünk valamit, mert szép, hanem ez a valami azért szép lesz, mert szeretjük”
Robert Musil
Egy igen érdekes hölggyel szeretném megismertetni olvasóimat. Bemutattam már múzsákat és a divatdiktátorok egy részének is szenteltünk már írásokat. Ez a hölgy Emilie Flöge, akiről hiteles portrét rajzol Margret Greiner: “ Klimt múzsája” (Az első divatdiktátor, Emilie Flöge élettörténete) c. könyvében. Emilie Flöge nemcsak azért érdekes személyiség, mert egyesíti a divatkreátor és a múzsa szerepet, hanem mert a XX. század fordulóján ő testesítette meg a nők szabadság utáni vágyát anélkül, hogy szüfrazsettként harcolt volna a női egyenjogúságért,
Emilie és a család
Apja híres osztrák tajtékpipakészítő mester volt, a család polgári életet élt, ide született ötödik, legkisebb gyermekként Emilie. Már kis korában megmutatkozott, hogy nem szívlelte a kor öltözékeit, ezért 9 évesen varrt magának 12 tulitarka foltból egy szoknyát, amit persze nem hordhatott. Nyolc osztályos polgári iskolát végzett, ami akkor - a gazdag elit lányainak magániskoláin kívül - egy nő számára magas képzésnek számított. Varrni tanult és először nővérei varrodájában dolgozott. Nagyon szeretett olvasni és nehezen viselte el, hogy a lányok számára példaképként állított “házi angyalkát” mintázó regényekkel kellett beérnie. 17 évesen találkozott először Gustav Klimttel, akinek fivére, Ernst feleségül vette Emilie nővérét. Mind Ernst, mind Gustav Klimt akkortájt jelentős festő megbízásokat kapott.pl. a Burgtheater mennyezeti freskóit ők készítették, melynek egyik alakjaként megjelent Emilie is “biedermeier mintakislányként.” Ernst korai halála után Gustav segítette az özvegyet és egy éves kislányát, de a család barátjaként az egész Flöge család támasza lett.
Emilie kívül-belül
Alakját, lényét nem annyira a fényképek, lnkább a 17 éves korában Klimt által festett arckép érzékelteti, melyről az egyik műkritikus így ír: ...az arc olyan érzékeny, finom rajzú, hogy megindító módon szinte belülről fénylik. Hogy megfogta Klimt ezt a tisztaságot, ártatlanságot, ki merem mondani, ezt a szűziességet.” Emilie Flöge szerint azonban “Gustav többet látott benne féltve óvott kislánynál, aki szerelemről álmodozik.: már akkor - mikor ő nem is sejtette magában - a fiatal nőt, aki kézbe veszi az életét.” Nem követte kortársai visszafogottságát, beszűkülését a hagyományos női szerepbe, szerette a fiús/férfias elfoglaltságokat, úszott és biciklizett - saját kreálmányú ruházatban, hiszen sem fürdőruha, sem női nadrág nem létezett. Később - természetesen megrökönyödésre - egy nyitott autót vásárolt magának. “Szertelensége” a munkájában egyáltalán nem mutatkozott meg: szigorú, maximalista volt magával és - később - munkatársaival szemben is.( “Nekem az a fontos, hogy a Flöge nővérek szalonjának a hírneve legyen ránctalan.”)
Gustav Klimt
Klimt egy zömök alkatú, szögletes koponyájú, faunos hajviseletű, dús fekete szakállú és pajeszű férfi volt, kifejező barna szemekkel és finom rajzolatú szájjal. Kinézete - kamélonként változott: “A nem pusztán munkához viselt köpenyeiben ő is a szerzetes és a sámán, a jámbor remete és a pogány faun keverékének adta ki magát. Ezt a szerepet egy szempillantás alatt le tudta vetni, világfivá változtatta a fehér len öltöny vagy a frakk csíkos inggel, széles selyem övvel.” Bohém, de nagyvonalú ember volt. Ezt mutatja, hogy nemcsak saját családját, de a Flöge családot is támogatta anyagilag. Időnként mély depresszióba zuhan, ahonnan sokszor Emilie segítségével jut ki. Nagyon szereti a nőket, nem képes egynél megmaradni, így Emilie-nél sem.A szecesszió kiemelkedő alakja, a mai napig igen kedvelt, világhírű festő.
Kapcsolata Klimttel
A kapcsolatuk fergeteges, mintegy két évig tartó szerelemmel indult.Ezen a kapcsolaton Emilie változtatott, mert nem bírta elviselni Klimt állandó kicsapongásait, melyet Klimt egyáltalán nem titkolt.Igaz barátokká váltak és még Klimt halálát követően sem szűnt meg jelenléte Emilie lelkében. Idős korában eltűnődött azon, hogy, ha nem lett volna annyira büszke, másként alakult volna-e az élete. “A büszkeségem, az átkozott büszkeségem annyiszor segített rajtam az életben, de utamba is állt. Legfőbb hiúságom volt úgy élni, ahogyan egyetlen más nő sem lenne hajlandó. Reggeltől estig öntudatosan mosolyogva....És holnap tudni fogom megint, hogy minden úgy volt jó, ahogyan volt.”
A szalon a Casa Piccolában
Emilie megismerkedett a korszak meghatározó művészeivel, és a társasági élet fontos személyiségeivel. Jelen volt a szecesszió mozgalom indulásánál, melynek célja “fokozni a művészet iránti érdeklődést, száműzni a művészetből az üzletiességet, fölerősíteni a kapcsolatokat a külföldi művészekkel.” Ez a forradalmi változás Emilie-re úgy hatott, hogy maga is késztetést érzett, hogy kivegye részét az alkotásból, ekkor fogant meg a divat szalon gondolata.1904-ben megvalósult ez az álma. “A szalon bejárata fölött Klimt tervezte a kék és zöld Jugendstil mozaikon feketével berakott betűkkel “Flöge nővérek” kiírást.” Levélpapírjuk is Klimt munkája. A szalon fekete-fehér, “mértani”Jugendstil jegyében egyszerű, átlátható minimál-dizájn, egyenes, nem vendégmarasztaló székekkel, modern, állítható tükrökkel. 80 varrónő dolgozott. A ruhák és estélyi ruhák a francia “couture”, a kabátok, kosztümök a “l’anglaise” stílusban születtek. A választást próbakisasszonyok segítették, akik felpróbálva a ruhákat, könnyebben elképzelhetőbbé tették a vásárlók számára az adott ruházatot, mintha csak a vállfákon lógva tekinthették volna meg. A vevők kényelmét szolgálta, hogy a kiválasztott modellről a vevő méreteivel próbababát készítettek, így az igazításokat azon végezték, kiküszöbölve azt, hogy három-négy próbára hívják el a megrendelőket.
A reformruha
Emilie Flögének igencsak meg kellett küzdenie azért, hogy a konzervatív felfogással szemben olyan ruhákat alkosson, amiben a nők jól érzik magukat. Fel kellett ismernie, hogy a bécsi nők nem a nagy változások, hanem a fokozatosság hívei, így szoktatni kellett őket a gondolattal, hogy a 40 cm-es derék elérése érdekében viselt, szó szerint lélegzetelállító fűző és a mély kivágásban felpolcolt mell kora lejárt. Helyette “magasan zárt, nyakszalagszerű gallértól aláomló tunikát tervez. Bő denevérujakkal. A testet egyáltalán nem szorítja, nem jelzi az idomokat, nem korrigálja a természetes adottságokat. Ha játékosság, hát inkább egy selyemtüll szegély, leheletnyi csipke a lendület ujj karöltőjénél, nyakszalag a mély kivágás helyett,” Még kritikusai is elismerték, hogy “habos, a test vonalát lazán követő ruhákat alkot, hívogató viseleteket, melyekben egy nő jól érzi magát, nem szorongatja halcsont és kisstílűség, de úgyszintén nem az életreformerek steril dogmatikája.” Rajongói - köztük - Kolo Moser így méltatja Emilie tervezését: “Kielégíted a nők csillapíthatalan sóvárgását, hogy egy ruhában rendkívüliek és páratlanok legyenek, és feloldod attól való félelmüket, hogy től messzire mennek, és rájuk szakad a jeges kiközösítés. Ez a luxus a te kreációidban.” Emilie Flöge egyedi alkotásokat hozott létre. Fantáziadúsan egyensúlyozott az anyagok, szabások, és kiegészítők között. Ráérzett, hogy a nők mit akarnak kiemelni és mit elrejteni, öltözékükkel. Az írónő így jellemezte Emilie Flöge öltözködését: “Emilie a maga részéről többnyire decensen, visszafogottan öltözködött, a szalonba pláne munkaruhát vett. Ha megjelent valahol, akkor bátor volt, vakmerő, sőt néha önirónikus.”
Klimt 1906-ban a litzbergi Mayr Hof dús kertjében és a tavi kápolna előtt egy fotósorozatot készített, ahol Emilie modellkedése mellett megörökítette a “reformruha”-költeményeket. Ezek közül több még ma is viselhető lenne. Sajnos a szalon a II. világháború miatt tönkrement.
Múzsaság
E szó hallatán mindig feldühödött. Anton Hainbichler, művészettörténész hallgatónak, aki interjút készített vele, meghagyta ugyan, hogy ő Klimt múzsája lett volna. Úgy gondolta, hogy “a világ közhelyekre éhezik, úgy rendelte a sors, hogy őt mindhalálig Klimt múzsájaként emlegessék, az emberek fejébe klisék férnek csak, a bonyolult kapcsolatok nem.” De gondolatban “futó kísértést érzett, hogy Anton Hainbichlernek szegezze a kérdést, az még nem fordult meg a fejében, hogy esetleg Gustav Klimt volt Emilie Flöge múzsája?
A könyv egyébként mind összesen két alkalmat említ, amikor Emilie modellt ült a festőnek, egyik a fiatalkori arckép, a másik a “Halnő”-ként aposztrofált kép, mely nem tetszett Emilie-nek, de a kritikusok szerint a “női lélek díszpompája teljében” ábrázolja a nőt. A “Szerelmespár”, később a “Csók” címmel híressé vált festményben - bár nem volt modell - Emilie Flöge felismerte önmagát.
Mi nem múzsasága kiemelésével, hanem művészi hitvallásával emlékezünk meg róla “A nőnek, aki tőlünk származó ruhadarabot visel, nem új ruhája, új szoknyája, új blúza van, az a szabadság eszméjét ölti magára.”
A "Csók" egy kicsit rendhagyó változatával búcsúzunk:
