„A lehetőség felelősség, a felelősség nagy lehetőség”
Bödőcs Tibor
Édesanyám kisgyermekkoromban sokszor mondogatta, amikor nem akart hosszú, bonyolult magyarázatokba bocsátkozni a miért-nem témájában, az „Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek” mondást. Akkor vicces hangzása miatt nem tűnődtem el a kettős mércén. Minap, amikor egy szituációban használni akartam, kicsit kutakodtam az interneten e mondat jelentéstartalma után. Ekkor bukkantam rá Jókai Anna írására, mely más megvilágításba helyezte a régi mondást. Bár a cikk 20 éve íródott, ma is elgondolkodtató. Kommentár nélkül teszem közzé.
„Az egyik legfélreérthetőbb latin mondás: „Quod licet Jovi, non licet bovi.” Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Gyermekkoromban gyakran hallottam, amikor megtiltottak valamit, csak azért, mert kicsi vagyok. Jupiter, a vélelmezetten isteni lény kiváltságos, azt tehet, amit akar… jó, jó, de hogyan nevezhetjük a többieket egyszerűen kisökörnek…?! Sőt, a latin eredeti még az enyhítő „kis” jelzőt sem teszi az ökör elé. Erről van szó? Az egyiknek mindent, a másiknak semmit? Igazságos, Istentől való ez a sommás ítélet? Lázadoztam: akkor hát ki kéne a tömegből válni, Jupiterré lenni, s akkor megkaphatnám, amit akarok, élhetnék kényem-kedvem szerint, s bárkinek odavághatnám én is tetteim igazolásául: amit szabad Jupiternek, azt nem szabad ám a kisökörnek! De mégis: miféle önteltség, miféle gőg ez: magunk szuperminősítése, mindenki más lefokozásával? Nem megoldás ez sem. Később, már a diktatúra évei alatt értettem meg, ez a mondás nem igazolása az önkénynek, hanem keserű életbölcsesség, rezignáció; a hatalom, a politika napi gyakorlatának rögzítése, ugyanaz, amit a népi megfigyelés oly triviálisan, de találóan fejez ki, miszerint mindig az erősebb kutya… Nem menlevél, hanem kényszerű belenyugvás, némi öniróniával, hogy így volt és így is lesz, amíg világ a világ: akinek pénzből, rangból, szerencséből több jutott, följogosítottnak véli magát a sokszor törvényen felüli, gátlástalan cselekvésre, de mindenképp a lubickoló, élvezkedő, szabados létezésre… de a szegénynek és nyomorultnak ugyanaz nem jár, sőt tilos! Ál-Jupiterek pöffeszkedtek, s ütöttek billogot embertársaikra, alázták meg őket, hol fajuk miatt, hol társadalmi osztályuk miatt. Bűnös és veszélyes dolog lett a szabad gondolkodás, előírták a fiók-cézárok, saját ízlésük és érdekük szerint. Már-már megváltoztathatatlan valósággá vált, már-már lassan el is hitték sokan: ez a rend, hiába is ágálni, hiába is ugrálni… Mára valamicskét változott a helyzet, a demokrácia, ha nem is tökéletes, de mégis enged mozgásteret, az egyén kevesebb kockázatot vállal, ha bátran véleményt nyilvánít, s nem szegődik el a kisökör ráosztott szerepére. Most a „képzelt Jupiterség”-nek egy új mutációja kísért: az ún. „szellemi elit” egyes tagjai, csoportjai nevezik ki magukat tévedhetetlennek, minden kérdésben csalhatatlannak. Hajlamosak arra, hogy mindenkit lenézzenek, aki nem gazsulál és uralmukat nem szolgálja. Azt hiszik, a tehetség birtokában, hogy „különlegességük” természetes velejárója a botránkoztató életvitel, a gonoszat cselekvés, az árulás… és még mi minden! A jupiterkék azt hirdetik, hogy meghaladták az erkölcsöt, pedig csak kívülrekedtek rajta. „Szellemi fölényt” emlegetnek, holott a szellem sohasem fölényes, minél magasabb szférából táplálkozik, annál alázatosabb.
Itt az ideje a mondást ellenkezőjére fordítani: Quod licet bovi, non licet Jovi. Amit még szabad elkövetni, esetleg, a tudatlan emberkének, azt már nem szabad elkövetnie annak, aki valóban isteni mintát követ! Jupiter a felelősebb”
Jókai Anna, 2000.
(Nyírgorkat.hu)
