„Aki ennyire a maga útján jár, nem egyhamar talál tetszésre, és lehet, hogy Debussy zenéje még sokáig vagy mindig a keveseké lesz. De hatása ma már általános és jótékony”
Kodály Zoltán
A Zeneakadémia 2018. november 15-én egy emlékezetes esttel tisztelgett a francia zeneszerző halálnak 100. évfordulója alkalmából, melyen a hárfa és a két zongora kapott különleges szerepet.
Néhány szó Debussyről
Az impresszionistának aposztrofált mester mindig tiltakozott eme elnevezés ellen: „Valami mást akartam csinálni, amit a kritikusok csak ezzel a melléknévvel tudnak igen gyengén leírni.” Formabontó volt, 11 évesen már a Conservatoire növendéke Párizsban, de sem szerzeményei, sem improvizációi nem feleltek meg az intézmény szabályainak. 12 évesen már komponált. Csatlakozott az impresszionista festők és szimbolista költők társaságához. Kevés zeneszerző volt hatással rá. Talán Liszt, Brahms és Wagner ébresztett benne elismerést, de csak egyetlen mestert istenített: Bachot. A Fidelio így idézi fel Bach-hal kapcsolatos gondolatait: „Egyetlen nagy mestert ismerek el, Bachot. Nem tudom, miért kellene őt is klasszikusnak nevezni, mivel ma is él, lélegzik, ver a szíve… Senki sem szerzett zenét Bach után.”
A zeneszerzők szerepéről is határozott véleménye volt: „Mindig úgy érzem, hogy mi zeneszerzők csupán hangszerek vagyunk, meglehetősen bonyolultak, az igaz, de mégiscsak hangszerek, amelyek a bennünk megszólaló harmóniákat adják vissza.” A zene célja számára a gyönyörködtetés volt. Kodály Zoltán ezzel kapcsolatban megjegyezte: „Az őr iránytűje tisztultabb, magasabb rendű művészet felé mutat… Debussy műveiből megint a latin vonalú szépség első félénk sugarai áradnának. A szabadság és a szépség felé visz az út, amelyen elindult.”
Debussy és a hárfa
A koncert első felében olyan művek szólaltak meg, amelyekben e hangszer kiemelkedő szerepet tölt be. Ilyen az „Egy faun délutánja”, a „Triószonáta” és a „Két tánc.”
Egy faun délutánja
Az egyik legismertebb Debussy művet az 1889. párizsi világkiállításon a jávai és Bali szigeteki gamelán zene ihlette. Ebből ered a mindenkit lenyűgöző légiessége. Stephane Mallarmé drámai monológjához komponálta. Mallarmé elragadtatását így fejezte ki: „Az Ön illusztrációja a zene finomságával, komolyságával és gazdagságával felülmúlja az én költeményem minden vágyódását és ragyogását.” A kritikusokat meglepték a szokatlan harmóniák, egyikük – kicsit rosszmájúan - meg is jegyezte: „Szegény faunnak borzasztó délutánja lehetett.” Ez a megjegyzés nem befolyásolta a mű százhúsz éves sikerét. A mostani hangversenyen a zenekari mű fuvolára, hárfára és vonósnégyesre hangszerelt, Vajda Gergely átiratában lelhettük örömünket: Drahos Béla (fuvola), Vígh Andrea (hárfa) és az Accord Quartet előadásában.
Triószonáta
Itt a fuvola és hárfa a brácsával egészül ki. Ezt a zenei hármast Debussy 1915-ben honosította meg, mert nála hangzott fel először a három különböző hangszínű, de egymást üdítően kiegészítő instrumentum „holdfényszerű” harmóniája. Az újítást az elmúlt évszázadban több, mint kétszáz e trióra épülő mű követte. A Triószonátát egy eredetileg hat szonátát magában foglaló ciklus egyik tételeként komponálta Debussy. A nagyon harmonikus, képszerű varázslatot szeretettel fogadta a közönség.
Két tánc
Debussy egyetlen hárfára írt versenyműve eredetileg egy hangszerújdonságra, a kromatikus (kereszthúros) hárfára íródott, szemben az Erard-féle, a mai napig használt pedálos hárfával. A gyönyörű szerzemény azóta is szerepel - hagyományos hárfán előadva - a hangverseny pódiumokon, annak ellenére, hogy a kromatikus hárfa kísérlet maradt, nem honosodott meg.
Két zongorás és négykezes darabok
Mindig igazi zenei csemege, amikor a Ránki-Klukon zogoraművész-házaspár szólaltat meg kétzongorás vagy négykezes műveket. Repertoárjuk magában foglalja a négykezes zongorairodalom jelentős részét, - többek között - Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Mendelssohn, Brahms, Liszt, Debussy, Ravel, Erik Satie és Darius Milhaud alkotásait.
Elandalodva hallgattuk a négy, erre az estre szánt Debussy darabot.
Fehéren és feketén
Debussy utolsó alkotói korszakából származó mű - a koncert- ismertető szerint -Vélazquez és Goya fekete-fehér metszeteire utal, „A Serge Koussewitsky-nek ajánlott első tétel kirobbanó, örvénylő energiájú kezdő- és zárószakasz között jelenít meg csodálatosan bensőséges, lírai momentumokat… A harmadik, különleges harmóniavilágú, Stravinskynek ajánlott scherzando-tételben felismerhetően a Tűzmadár dallamát dolgozza fel.”
Lindaraja
Egy légies habanera-tánc (lassú, páros ütemű, a tangóhoz hasonló ritmusú, Kubából elterjedt spanyol tánc ,Kuba fővárosának, Havannának, spanyolul Habanának nevéről), melyet csak nyolc évvel a zeneszerző halála után adtak ki. A Lindaraja a granadai Alhambra palota egy díszes, nyugodalmas, belső udvaráról kapta elnevezését.
Hat antik felirat
1914-ben alkotta meg, Pierre Louys: Bilitis dalok c. költeményéhez ezt a zongoraművet, mely egy hosszú művészbarátság szép emléke. Lassú, meditáló tételek követik egymást, és Újfalussy József megállapítása szerint itt is jellemző, hogy Debussy „a barokk tokkáták egyenletesen pergő zakatolását veszi át.”
Kis szvit
Nekem az est legjobban tetsző darabja ez volt. Talán azért is, mert nem melankolikus, hanem lüktető, magával ragadó zene. Négy tétele egyaránt üde és szárnyaló. A koncert-ismertető jól megvilágítja az egyes tételek hallgatása közben a hallgató érzéseit: A „Csónakon” című tétel hangnemben, ritmusban egyaránt lebegő barkarola (velencei gondolás dal); finom és lendületes metrikájú a „Felvonulás”; választékos, elegáns tánc a „Menüett”; és a kortárs zeneszerző, Chabrier stílusát idézi a feszes ritmusú, a közepén és a végén keringővé változó „Balett.” A zenedarab felvillantja az arisztokraták vidéki kirándulásait és Fragonard festményei is mintha megelevenednének. Ránki Dezső és Klukon Edit játéka néhány percre visszarepít bennünket az 1880-as évek nyugodt, derűs világába.
Kis ízelítő a Kis szvit 2. tétele, Ránki Dezső és Klukon Edit előadásában: