„Nem vagyok egy angyal és nem is szeretnék úgy tenni. Ez nem az egyik szerepem. Viszont ördög sem vagyok. Én egy nő és egy komoly művész vagyok, és szeretném, ha így ítélnének meg”
Maria Callas
„A Maria Callas - sztori” – több mint két órán keresztül érdekfeszítő, izgalmas életrajzi film, mert Callas interjúi alapján rajzolódik ki a díva élete, annak minden szépségével és nehézségével együtt. Ez alól talán csak tanára, és barátja, Elvira de Hidalgo, valamint a Metropolitan igazgatójának megszólalása a kivétel.
Ahogy érzékelhetjük a filmből: Még meg sem szólalt, de egy jelenség tűnt fel, ahol csak megjelent: égő sötét szemek, csillogó haj, királynői termet, temperamentum. A vérbeli primadonna assoluta, a tökéletes operasztár. Igen, ő Maria Callas, a XX. század egyik kincse, akit háromoktávos szoprán hangja, még ha a kritikusok láttak is csiszolni valót benne, a színészi átéléssel megformált klasszikus opera főszerepekben nyújtott alakításai a legnagyobbak közé emelték. Úgy rajongtak érte a fiatalok is, mint egy rock-bálványért, hosszú órákon, sőt éjszakákon át várták, hogy lássák, akár egy fél órára is.
Az életút - a filmből megismerve
A film, mivel személyesen Callas „meséli el” életútját a különböző interjúkon keresztül – szubjektív, de talán így még jobban megmutatkozhat egy kivételes tehetségű, és érzékenységű művész portréja.
Callas, bár Amerikában, New Yorkban született görög bevándorlók gyermekeként, 13 éves korában Görögországba költözött elvált édesanyjával és testvérével. Anyja vele akarta megvalósíttatni karrier-álmait, és már 5 éves korától „gyötörte” az énekléssel. Emiatt később oly módon megharagudott rá, hogy megszakította vele a kapcsolatot. Elvira de Hidalgo, világhírű spanyol koloratúr- szoprán-tanár szárnyai alá vette és segítette abban, hogy óriási hangterjedelmű hangja az egyes regiszterek között ne törjön meg. Bíztatta, hogy bel canto szerepeket vállaljon, mert színészi adottságai, drámaisága erre predesztinálta. 1950-ben már a La Scalaban énekelt, innen indult el világhír felé. Ezután Callas sorra meghódította Párizs, London, Chicago, Dallas, New York, Buenos Aires, Los Angeles és más operaházak közönségét. Tosca, Norma, Lammermoori Lucia – csak néhány említés felejthetetlen alakításai közül.
Sikere azon is nyugodott, hogy férje, Giovanni Battista Meneghini, olasz iparmágnás impresszárióként egyengette karrierjét. 1958-ban kellemetlen esemény árnyékolta be addig töretlenül sikeres szakmai életútját: január 2-án római fellépését, melyen az olasz elnök is részt vett, meg kellett szakítani az első felvonás után, mert elment a hangja. A filmben elhangzott interjú szerint a hideg öltözőben fázott meg, de a Ma.hu-ban megjelent cikk szerint: „Callas azonban szilveszter éjjel egy divatos római szórakozóhelyen pezsgőzött, s a mulatozás miatt elment a hangja.” Nem tudjuk ma már, hogy mi az igazság, de ez a fiaskó máskor is előfordult, amikor úgy érezte, nem tudna tökéleteset nyújtani. 1959-ben elvált férjétől, és majd egy évtizedig tartó szerelmi kapcsolatba bonyolódott Onasszisz hajómágnással. A filmen Callas olvassa fel Onassziszhoz írt, megható szerelmes levelét. Ezután került bevágásra az interjú, melyből megtudhatjuk, hogy Callas csupán a sajtóból értesült arról, hogy szerelme megnősült, elvette Jackie Kennedyt feleségül. Ezt az arculcsapást nehezen heverte ki, sőt nem is tudta teljesen. Talán csak az jelenthetett némi elégtételt, hogy Onasszisz visszatért hozzá. Azonban a kapcsolat már Onasszisz haláláig szóló barátság maradt. Onasszisz halála után Callas egészsége is hanyatlani kezdett. Többször nyilatkozta, hogy idegállapota megviselődött, depresszió, enerváltság vett rajta erőt. Sok altatót, antidepresszánst szedett. 1962-ben Párizsban telepedett le, Elvira de Hidalgoval levelezett csupán, magányosan élt. Utolsó opera-fellépése 1965-ben volt. 1969-ben Pasolini „Medea” c. filmjének főszerepét nagy lelkesedéssel, és nagy akaraterővel vállalta el, hangja már nem volt a régi, és a film sajnos nem hozta meg a várt sikert. 1970-ben gyógyszer túladagolás miatt kórházba került. Még 1972-73-ban nagy hangversenykörutat tett Európában és a Távol-keleten. 1977-ben váratlanul halt meg, hivatalosan szívroham végzett vele, de rebesgették, hogy öngyilkos lett.
Mit adott a film nekünk?
A dokumentumfilm visszafogottan, mégis kendőzetlenül érzékelteti az érzékeny, sokszor magányos, páratlan tehetségű, de olykor kiszámíthatatlan természetű opera-sztár életének fontos állomásait. Tetszettek azok a részletek, melyek hétköznapjait ecsetelik: elmondása szerint hétköznapi nő kívánt lenni szerelmes időszakában, boldogságát, felszabadultságát sok fotó és filmfelvétel is fellebbenti. Különösen kedves volt a hintázós jelenet, mely tényleg azt a képzetet kelthette bennünk, hogy a felhőkben jár, annyira boldog.
Nem éljük meg hiányosságként, hogy nem esik szó benne Callas fogyókúrájáról és örökös diétázásáról, bár így még érthetőbb lenne receptgyűjtési hobbija, melyekből szakácskönyvet is megjelentetett, noha csak csirkén és salátán élt. Arról sem esett szó, hogy nagyon rövidlátó volt, mely a színpadon erős, idegfeszítő koncentrációt igényelt. A Renata Tebaldival való versengését is homály fedi a filmben, pedig olykor pikírt csipkelődés mutatta ellentétüket. Callas magát a pezsgőhöz, míg Tebaldit a Coca Cola-hoz hasonlította, melyre Tebaldi megjegyezte, hogy a pezsgő hamar megsavanyodik.
Összességében egy kiváló, nagy előkészületi munkát igénylő alkotással állunk szemben, melyben a rendező, Tom Volf szimpátiája kíséri a világhírű díva rövidre, de emlékezetesre sikerült életútját.
Idézzük fel csodálatos hangját és előadásmódját Puccini: „Gianni Schicchi” c. operájából Lauretta áriájával: