„Nem kifogásokat keresni, nem hisztizni, hanem húzni előre, és igenis felvenni a kesztyűt, ha az Élet a lábad elé dobja”
Oravecz Nóra
A mai alkalommal a kifogásokkal, mint a probléma megoldás kerékkötőivel foglalkozunk.
Megfigyelhető, hogy dédelgetjük problémáinkat, mert az elengedés kockázatos. Inkább beszélünk róluk vigasztalást, figyelmet kérve, ahelyett hogy megoldanánk.
Roser megállapítja: „ A biztonság, az önbizalom és a céltudatosság alapköveit tehát a gyermekkori kötődés jelenti.”
Az érzelmek kifejezését ugyanis a gyermekkorban tanuljuk. A gyermeket befolyásolja, hogy érzelmeit kifejezheti-e és megbeszélheti-e valakivel, vagy az érzelmek elnyomására tanítják, pl. egy fiú ne sírjon, mert az nem férfias. Ha az érzelmek elnyomására tanítanak, akkor pótérzelmeket tanulunk. Ezekre azért van szükségünk, mert észrevesszük, hogy „rosszabb lapokat húzunk, ha őszinték vagyunk, és nyíltan megmutatjuk, ill. kimondjuk, mit akarunk, és hogyan érezzük magunkat.”
A pótérzelmek azt a hitet táplálják, hogy igazunk van, hiszen önmagunkkal sem vagyunk őszinték és elvárásokat támasztunk másokkal szemben, mint például az „ezt igazán elvárhatnám tőle” kifejezéssel.
Lássuk mi a viszonyunk a feltétlenül megoldandó problémákhoz!
Roser igazán találóan jellemzi gyávaságunkat:
„Amikor áldozatként és egy probléma történetének egyik szereplőjeként tekintünk magunkra, azt nem véletlenül tesszük: az ártatlanságunkat bizonyítjuk vele. Az ártatlanságunk bizonyítását jóval fontosabbnak és értékesebbnek tarjuk, mint a megváltozott helyzettel járó előnyöket. Vagy mint a méltóságot és a bátorságot, hogy kiállunk a magunk igazáért.”
Roser szerint meg kell értenünk, hogy senki előtt nem kell igazolni magunkat, „sem az aktuális partnerünk, sem egy múltból származó visszhang előtt.”
A legfontosabb azon kérdés felvetése és megválaszolása, hogy mi a célunk, hová akarunk eljutni.
Roser egy olyan esettel szemlélteti ezt a sértettség érzésében fürdő patthelyzeteket, amit már mindannyian átéltünk: egy kiadós családi veszegetés után arra várunk, hogy partnerünk engeszteljen ki bennünket, és inkább elvesztegetjük az estét „az igazam van” érzésében, mint aktív cselekvővé válnánk, elbúcsúzva az áldozat szerepkörétől.
A probléma általában az, hogy nem vesszük észre a problémás helyzet előnyeit, csak panaszkodunk, félve attól, hogy elvesztenénk mások együttérzését, ha felvállalnánk az előnyöket.
A problémás helyzet előnyének illusztrálása
Ismét egy remek illusztráció.
A sérelmezett helyzet: Zsarnok főnököm van, aki velem és kollégáimmal is rosszul bánik. Felvetendő kérdés: Lehetnek-e annak a helyzetnek előnyei, ha elviseljük ezt a zsarnok főnököt?
Roser ezt így fogalmazza meg: „Azért viselem el a lehetetlen főnökömet, mert fontos számomra a munkám, és nincs kedvem mással foglalkozni. A kollégáimmal vállalt szolidaritás jót tesz nekem és élvezem a helyzettel járó előnyöket.”
A „nem tehetek mást” és az „úgysem sikerül” legyőzése
El kell fogadnunk, hogy mindig van választásunk, le kell győzni magunkban tehát a „nem tehetek mást” érzést, mely az egyik legerősebb kifogásunk, amely révén megtagadjuk a felelősségvállalást.
Ugyancsak kidobandó gondolat az „úgysem sikerül majd”. Nem kell félnünk a kudarctól, hanem bíznunk kell magunkban.
Le a „mi lenne, ha” és a „mi lett volna, ha” dilemmával!
Az is értelmetlen, ha életünket feltételes módban éljük a „mi lenne, ha” vagy a „mi lett volna, ha” bűvkörében. Ez Roser szerint oda vezet, hogy ezek az emberek, „nem álmaik életét élik, csak álmodoznak róla.”
Legközelebb a felnőtté válásról ejtünk szót, „ami azt jelenti, hogy csak is saját magunkat tesszük felelőssé, azért, amit ma gondolunk, teszünk és érzünk, és senki mást.”
Mint majd látni fogjuk, még életünk derekát elhagyva sem vagyunk mindig felnőttek.
Egy kifogásokat elüldöző tábla képével zárjuk a mai elmélkedésünket:
