„A boldogság abban áll, hogy engedjük megtörténni az eseményeket”
Viriginia Satir
Egy kísérletben Bucay felmérte, hogy mi az a valódi érték, ami a különböző emberek életének értelmet ad. Ezek meghatározása azért szükséges, mert ennek alapján határozhatjuk meg, hogy mi az elsődleges számunkra.
A négy fő irány – a négy égtájhoz hasonlóan – elegendő életünk iránytűjének meghatározásához:
A négy fő típus:
Ezeknek az embereknek az a meggyőződése, hogy életük értelme: az élvezetek keresése. Egy hedonista ezt így fogalmazta meg: „Ha valamit nem élvezek sem most, sem később, akkor kötelességtudatból mégis megtehetem, de akkor semmi értelme.”
A boldogság számukra sem a pillanatnyi öröm hajszolását jelenti, hanem „azt a nyugalmat, amely abból származik, hogy tudjuk, a helyes úton járunk valami kellemes és élvezetes felé, aminek számunkra van értelme.”
Ide – Bucay szerint – azok tartoznak, „akiknek az jelenti az élet értelmét, hogy folyamatosan keresik önmagunkat.” Ide tartoznak a diktátorok, a „legnagyobb csirkefogók és a legelvetemültebb maffiózók”, de azok is, akik „minden súlycsoportban világbajnokok akarnak lenni, akik azt a világszervezetet akarják vezetni, amely felszámolja az éhezést.”
Ezek az emberek arra összpontosítanak, hogy át tudják adni másoknak, – ideértve gyermekeiket, valamint a későbbi generációkat is – amit megtanultak vagy megtapasztaltak. Ez a törekvés – Bucay olvasatában – „lehet banális, amely a rosszul feldolgozott önimádatra épül, és lehet a legpozitívabb emberi érzelmek kifejeződése.”
„Ahhoz, hogy a küldetés az élet értelmévé váljon, beteljesíthetetlennek kell lennie.” Ilyennek említi az író a misszionáriusokat, akik bár térítési küldetésüket a kegyetlen körülmények miatt nem élvezték, mégis boldognak érezték magukat. Bucay a küldetést nem célként fogalmazza meg, és azt egy példával világítja meg:
„Ha valakinek az a küldetése, hogy gyermekkórházat építsen itthon, ez a „misszió” voltaképpen cél, és nem elégséges ahhoz, hogy értelmet adjon az egész életének. Értelmet az adna neki, ha arra törekedne, hogy minél több gyermekkórház épüljön a világon (és ehhez az első lépés a hazai kórház megvalósítása lehet.)”
A szerző tévútnak tekinti, ha valaki gyermekei felnevelését tartja az élete értelmének. Ez – véleménye szerint – csupán cél, az élet legfontosabb eleme, a halhatatlanság-keresés része. Ha zet valaki az élete értelmének tekinti, az „csupán gyermekei felhasználása, nehogy értelmetlen legen az élete.”
Mindenki gondolhatja úgy, hogy szeretné, ha mind a négy szempontból egy-egy kis rész jelenthetné az élete értelmét. Bucay azonban választásra késztet: egyet kell kiválasztanunk és annak kell szentelnünk az életünket. A jó hír az, hogy ez lehet teljesen más is, mint amit ő a négyes felsorolásban megjelölt.
A fontos, hogy elkötelezzük magunkat az eldöntött irány mellett, és ha tévedünk, folyamatosan korrigáljuk azt.
És egy utolsó gondolat: „Csak azt élvezhetjük, amit úgy fogadunk el, ahogy van.”
